A pénteki buli kábé mindenben mást hozott, mint amire előzetesen számítottam. Ugyebár én Clark miatt mentem el, de mint kiderült (nem néztem jobban utána, van ilyen), nem ő volt a fő attrakció. Az igazat megvallva, jobb is volt így, a kellő mennyiségű alkohol meg nagyon sokat segített abban, hogy elviseljem azt, ami utána következett. Élménybeszámoló a tovább után.
Pontosam emlékszem, hogy háromnegyed tizenkettőkor nyitottam be a Merlinbe, ez még pont elég volt egy ital rendeléshez, mivel alig éjfél után már be is indult Clark, aki az IDM-től egészen az ún. kísérleti technóig jutott, bármit is jeletsen az. Zúztam is előre-középre szépen, közben kicsit meglepődtem, mit keres itt ilyen sok egészen fiatal, csinos kislány (közvetett válasz lejjebb). Ugráltam, füleltem, csak a várva-várt áttörés nem érkezett meg. A recsegő-ropogó-csikorgó technó alap megvolt, de élőben Clarknak nem sikerült az a bravúr, amit a Turning Dragonon művelt. Egyrészt túlzottan trackekben gondolkodott, nem voltak okosan és jól egybefűzve a témák, emiatt előfordult, hogy amit váltásnak szánt, hibának tűnt és fordítva. Erő dolgában sem állt valami fényesen, az új lemez keményebb számait azért letolta. Villámgyors, helyben történő közvéleménykutatásom hasonló eredménnyel járt: az este nem Clarkról szólt.
"Ez kurvaszar volt, de figyelj most jön az Otto Von Schirach, az brutális lesz!" - valami ilyesmit súgott a fülembe Mike Rosoft, én pedig maradtam, hiszen csak éjjel egy óra volt és még egy longdrinket a kezemben szorongattam. Ismétlem, fogalmam nem volt arról, hogy mi lesz és mertem azt hinni, hogy felkészült voltam mindenre. Alaposan mellényúltam ezzel. Az első percben már a közönségbe lógott a zajterrorista kollektíva ceremóniamestere, kezében kézikamerával, a hangfalakból kalapácsként csapott le a 4/4, Otto eszeveszetten ordibált a széteffektezett mikrofonba, a pogó meg elindult. Aki ismer, tudja, hogy én világéletemben irtóztam a HC-gabber vonulattól. Ez pedig kérem szépen, az volt, pontosabban szólva egy zajos, otromba, nyers, elég paraszt gabberdiszkó. Amiben mégis Ottóék kiemelkednek, az már az első pillanattól kezdve átjön: ez pedig a totális stílusparódia, a zabolátlan dili. Ceremóniamesterünkön kisvártatva már csak egy ágyékkötő figyelt, de a csapat minden tagja látványos hozzáadott értéket képviselt ebben a tébolyban. A közönség meg, mondjuk ki, teljesen megőrült, a csajok vonaglottak és sikoltoztak, a srácok pedig pogóztak és vetköztek. Másfél óra alatt több meztelen, szőrös férfisegget lehetett látni, mint egy teljes évadnyi Kettőnégyben, ez azért nem semmi teljesítmény. A lányok azért inkább megrémültek, amikor a lelkes színpadra invitálást követően vetkőzésre szólították fel őket. Kisebb csetepaté is csak majdnem alakult ki a pogó centrumában, szóval a hangulat megmaradt a tetőfokon mindvégig. Ottóék felsorakoztatták legjobban bevált kellékeiket (myspace fotók alapján mondom csak), például a krokodilmaszkot, a zorro-álarcot, illetve egyéb fura szuperhős maskarákat. A tomboló tömeg sűrűje mögül egy-egy pillanatra elővillant Clark, színpadon, közönséggel szemben, magányosan ücsörgő alakja. Néha öklét, néha fejét rázta, kissé értetlenkedve figyelte az eseményeket, aztán nekilátott sms-eket írni. Hiába no, két, egymástól teljesen különböző világot sikerült egy tető alá hozni. Valami három óra lehetett már, amikor végre kiszédültem a Merlinből: ez nagyon kemény volt, nagyon vicces és nagyon bizarr. Fél órával később már egészen kellemetlenül éreztem magam, jó lett volna ott helyben zuhany alá beállni, hogy lemoshassam magamról az este történéseit.
