MOFOKARCSI

Egyik cimborám egy barcelonai lemezboltból mentette ki ezt az EP-t és nagy vigyor kíséretében ajánlotta nekem. Több se kellett, hogy meghallgassam, a mesés bortító pedig csak tovább fokozta kíváncsiságom. A száraz tények: az EP a Modeselektor kiadójánál, a Monkeytownnál jelent meg, amelynek tulajdonképpen ez volt az első eresztése. A Siriusmo pedig egy Moritz Friedrich nevű srác munkája, eddig nem hallottam róla, pedig az első 12"-ese 2000-ben jelent meg. Azt még nem tudom, hogy régen milyen volt, de az Uninvited Guest alapján teljesen fasza indie-diszkóban utazik. Ez magyar viszonyokra fordítva azt jelenti, hogy egy Kollektíván például tuti sikerre számíthat, de akár azon túl is. Erről pedig elsősorban az aprólékos építkezés tehet, nagyon szépen, gondosan vannak felépítve a számok a kellemes, funkys alapokra, minden percben történik valami érdekes, a ritmika sem egyenes, a hangok meg többnyire jó betegek, ettől lehet rásütni még a kísérletezgetés bélyegét is. Az EP témája se semmi, ugyanis a három kismalac sztoriját dolgozza fel kicsit beteg, de annál táncolhatóbb formában, azt hiszem, ennyit elég is elmondanom a témáról.

Csak nem akar kihalni a new-wave/post-punk/electropop vonal, ékes bizonyíték erre például a Burn The Negative debütalbuma, az In The Atmosphere. Az irány most már persze nem az a bizonyos harsány és vagány dance-punk cucc, amit a Rapture képviselt, hanem a napjainkba talán jobban beilleszkedő, 90'es évek house alapjait idéző felállás, vagyis az a kellemesen ellötyöghető fajta, jó refrénnel, némi gitárral és sok-sok analóg szintivel. A BTN lemezén szinte az összes dal ilyen, vagyis garantált a tánc végig, egy halom kislemezt lehetne gyártani a felhozatalból, bár pont emiatt tűnhet egy idő után önismétlőnek, hiszen tulajdonképpen ugyanazt a receptet hallani rajta végig. De sebaj, táncolni meg örülni mindenki szeret, abban pedig elég jó a cucc, tessék hallgatni, meg (házi)buliban leadni.

Művészetek Palotája, ilyen tag is van a már a Mofokarcsi blogon! Az apropó pedig Harcsa Veronika és Márkos Albert jegyezte filmzene, amit az Utolsó Időkhöz írtak és amit kicsit továbbgondolva, a film kiragadott jeleneteivel a vizuálban, adtak elő a világ egyik, ha nem a legjobb akusztikájában, október 20-án este.

Meglepődtem, mennyire megtelt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, pedig megtelt szinte csurig. Azt mondjuk nem tudni, ebből hányan látták a filmet, mindenesetre simán el tudom képzelni, hogy már pusztán Harcsa Veronika hangja miatt elmentek ennyien. A filmről mondjuk röviden annyit, hogy szerintem nem lett volna szabad így elkészíteni, bár Mátyássy Áron még elsőfilmes, ha sikerül elhagynia az értelmetlenül nyomasztani akaró művészieskedést, illetve jobb forgatókönyvet tud szerezni, még akár sokra is viheti. De ez itten egy koncert, ahhoz meg nem feltétlenül kell vágni a filmet, már csak azért se, mert már arról is le-lemászott a soundtrack, annyira nem illett oda. Zeneileg viszont egészen rendben volt.

A koncert is rendben volt ám. Adott volt ugye maga a helyszín, amiben példás tisztasággal szólaltak meg a legkisebb hangok is, ráadásul a rendszer úgy volt bekalibrálva, hogy az egyik nagyobb hangfal közelében ülve sem volt zavaróan hangos. A színpadon volt hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő, szintetizátor, gitár, alkalomadtán egy basszgitár, dobszerkó, vegül maga Harcsa Veronika, először fehérben, majd feketében, végül ismét fehérben, szimbolizálva ezzel némileg a kezdeti, akár ártatlannak is tekinthető állapotot, aztán a tragédiát, végül a feloldást, ami a filmben mondjuk nem volt egy gramm se, de vegyük úgy, hogy így szerették volna. A zene különállósága kiütközött a színpadon is, egyszerűen a zenészek is láthatóan jobban érezték magukat a börükben, amikor nem kellett a filmhez inkább passzoló befordulós tételeket játszaniuk, amikor viszont előjöttek a tempósabb darabok (tulajdonképpen felváltva jöttek), nagyon elemükben voltak, bár én több improvizációt vártam. Veronika nagyon jó énekesnő, ez tény, a hangja akkor a legszebb, amikor magyarul énekel, sajnos csak egyetlen dal erejéig csodálhattam tehetségének ily megnyilvánulását. Értem én, hogy az általa kedvelt műfaj(ok) alapnyelve az angol, vagy a francia, de ezeken a nyelveken véleményem szerint igazán karizmatikusan csak anyanyelvű énekes képes bármit is előadni, a világsztárokat kivéve. Persze cáfoljon meg gyorsan az élet egy sokkal faszább előadáson, de perpillanat ezt még így látom. Az est egésze amúgy nagyon kedves volt, szimpatikus zenészekkel, akik azért annyira nem erőltették meg magukat, ujjgyakorlatnak éreztem az előadást, ezért sem tapsoltam annyira lelkesen már a harmadik, eléggé protokolláris visszahívásnál. De ismétlem, soha rosszabbat, a MÜPÁ-ba meg sokkal többet fogok járni.

Megérte? Igen, bár én ma könnyen beszélek, ingyen volt.

No, ez a beszámoló sem készült el valami gyorsan, attól elnézést, akit érdekelt volna már. Egyébként most már szinte biztos, hogy nem hagyok ki egyetlen RYN bulit se, mert érdekelnek az újdonságok és a szokatlan zenék, de ezt bizonyára levágta már minden ide látogató.

Rutinosan fél tizenkettőre érkeztem meg, a pult mögött pedig már ott is állt az osztrák Clonious, mellette pedig maga Gaslamp Killer, mintegy felkonferálni a srácot. Az első dolog, ami feltűnt, az az első esthez képest megsokszorozódott közönség volt, örültem neki, persze valahol azért sejtettem, hogy egy ilyen forma, mint a Gaslamp Killer, bevonzza majd a fejeket egyetlen ezresért cserébe. Mondjuk az erősen lejött, hogy a többség csakis a trendi bulikat zenéjével szétzúzó DJ-re kíváncsi, ezért lehetett, hogy Clonious szettjét nem értették meg annyian, az ő lazább, okosabb, sok funky-s kitekintést tartalmazó műsora nem állhatott pariban a fő attrakció várható bolondórájával. Azért szépen teljesített a srác, a végére pedig kifejezetten beindultam már én is, amikor úgy fél egykor megjelent az est célja és értelme és egy lassú, de annál viccesebb szerelmes nótával indított, mondván, ezt mindenképpen lejátssza nekünk. Itt már vigyorogtam, hiszen sejtettem, mekkora zúzás jöhet utána és tulajdonképpen, nem csalódtam, bár az első negyedóra kicsit szétesettnek tűnt, Gaslamp Killer meg dögfáradtnak. Ezt persze nem győzte ecsetelni, szinte a gépről szállt le, sokat utazott ugye, kibaszottul kivan, de buli van, és végre megmutathatja kedvenc számait úgy, ahogyan éppen akkor prezentálni szeretné. Ez azt jelentette, hogy a nem eléggé felkészült halandó képtelen volt követni, mi ment, mi megy, mi fog menni, a váltások egyre kevésbé voltak kiszámíthatók, ennyire szépen még sosem borult rá a ’70-es évekre a gyomrozós, rendkívüli módon gonosz dubstep. Az is jól látszott, hogy a magyar közönség ma ezt szereti a legjobban, ami nem gond, csak én még nem tudok rá normálisan táncolni, főleg, ha alig volt szám, ami megérte a kétpercnyi játékidőt. Ez a rendkívül hiperaktív, egyben rendkívül szimpatikus figura közben meg lazán kommentezte a történéseket, szólt, ha fűszagot érzett, előadó címeket, évszámokat adott meg népnevelés céljából, viccelődött (Terrorism in your fuckin’ face, mindezt arab ritmusok alatt), agyondicsérte a közönséget, miközben le nem állt a rángatózással. Óriási az ember, na, még így, fáradtan is. Valószínűleg neki esett le legelőször, hogy tizenöt perccel túlpörgött a hivatalos időkeretén, háromnegyed kettőkor, aztán rátett még egy lapáttal, én pedig elfáradva ugyan, de vigyorral indultam haza.

Megérte? Abszolút.

Soron következő lemez a mára unásig agyoncsépelt electro stílus ikszedik példánya. Az ok, amiért felkerült ide ajánlóba, valójában az a Waxdolls anyagát fűtő, jó tömény szexualitás, ezek nem csak nyalókát szopogatnak. A zenei körítés semmi esetre sem nevezhető rendkívülinek, viszont hiba nélkül, hatásosan szállítja az electros zenei kliséket, a prüntyögések közé pakolt indie-s gitárokat (emiatt eléggé hasonlít a Soulwax-re), a house-os ritmikát, meg a punkos és persze élvhajhász éneket. A tartalmat tekintve pedig van itt minden: dugás, szopás, baszógép, szexi hangok és groove-ok, ahogy illik, csatakos házibuliban kell ezt bevetni jól, a többit meg elintézik majd a hormonok. Persze túljátssza magát szinte mindenütt, de pont ettől olyan szórakoztató.

Ajánlott számok: Favorite Girl, 15 Minutes, High Speed Killer Ride, Spoiled Rich Bitches, New Year's Eve

Előre szaladtam ezzel az írással, hiszen csak októberre várható hivatalosan a Place To Bury Strangers második indie-zaj-garázs lemeze. A Jesus And Mary Chain / My Bloody Valentine hangzását sikerrel reprodukáló, itt-ott felturbósító New York-i bandával nem egyszer foglalkoztam a blogon belül, nekem elsősorban azért maradt máig szimpatikus, mivel következetesen nem változtat a "saját" receptjén. Odabasz, ahogy kell, szépen torzítanak a pedálok és egyéb kütyük, a lendület töretlen, sőt, az Exploding Head elődjén még túl is tesz a sebesség tekintetében. Kevesebb a befordulós tétel, több a zúzás, jól van ez így. A JAMC hangzása mellett érezhető a korai Cure gitárjátéka még mindig, de ez se nagy para. Csak el kell indítani becsalogatónak a negyedik, Deadbeat című tracket, aztán már kurvára nem tud érdekelni, ki mit gondol. Persze nem csak ez az egyetlen tétel jó az albumon (Lost Feeling, Ego Death, Smile When You Smile, stb), bár azért vissza-visszaköszön egy-két megoldás az előző albumról. Most már tuti, hogy szeretném újra élőben hallani őket, remélem, sikerülni fog és jobban is teljesítenek majd.

A Maps valójában egyetlen arc terméke. Őt James Chapmannek hívják és a Mute adja ki munkáit. Előző lemeze, a We Can Create meglehetősen egyedi világú, egyben bosszantóan tömény hallgatnivaló volt: szép, de igen erősen melankolikus számok voltak rajta végig, ez a szilárd egységesség pedig szinte szirupossá tette. Azokat a véleményeket sem lehet figyelmen kívül hagyni, amelyek egyszerűen legiccsesezték a produkciót. Mindenesetre tény, hogy a Maps 100% analóg hangzása kiválóan illeszkedett a Mute repertoárjába és jó eséllyel lehet népszerű a Mute lemezeket kedvelők körében. A nagy siker elmaradozott valamiért, ezen talán javít valamit a második lemez, a Turning The Mind. Az első belehallgatás alatt csak arra tudtam gondolni, hogy szépen megismételte megát a srác, tehát akinek az előző lemez tetszett, ebben se fog csalódni, a hangulat és az analóg hangzás megmaradt. Aztán befutott a Let Go Of The Fear analóg diszkója (klip alant) és némileg változtatnom kellett álláspontomon, Chapman nyitni igyekszik a világra, ez pedig jó. Főleg azért, mert az emlegetett track kifejezetten bejövős, simán leadható bármilyen buliban, szeretni fogják. A lemez többi részében lényegében maradt a már bevált recept, illetőleg találni sajnos néhány érthetetlen közjátékot is, az énekhang pedig lefárasztó lehet negyed óra után. Végülis egészen vállalható munka, bár én nem fogom túl gyakran elővenni. Az pedig, hogy sikerül-e bővíteni a rajongótábort, csak az elkövetkezendő hónapokban derül ki.

Muhaha. Mostanában újra téma az ezerarcú Steven Seagal. Pár hete tudom csak, hogy muzsikál, ilyen enyhén blues-os, de azért jó populáris cuccai vannak, ez a klip meg, gondolom én, még szélesebb rétegeket céloz meg. Élvezzétek.