Izgatottságtól sikítva vettem tudomásul még 4-én vasárnap, hogy 7-én szerdán, New Yorkban lép fel az utóbbi idők legzajosabb (szó szerint) sikerét arató A Place To Bury Strangers amely nem mellesleg NY leghangosabb bandájának hívja magát. Még az sem szegte kedvem, hogy tökegyedül, meló után, stamfordi szállásomból indultam neki a Nagy Almának, ismeretlen terepen. Ám erőt adott a tény, hogy végre nem évekkel a befutás után, valami középszerű fesztivál fellépőjeként láthatom őket először, hanem erejük teljében, első lemezük után szinte közvetlenül, amikor még vagány dolog nekik drukkolni, amikor még bőven undergroundot művelnek, és amikor kishazánkban (is) alig ismerik.
A Bowery Ballroom tetthelynek nagyon impozáns választásnak tűnt, annál is inkább, mert nagy hírű indie-rock klubról van szó, amely hőskorában brutális hc és punk bandáknak adott fellépési lehetőséget. A környék sem olyan bizalomgerjesztő már, állítólag pár éve még mászkálni sem volt tanácsos errefelé. Gondolom ez igazából a menedzseri rétegre volt igaz, mert ezt is egy autójából már ki nem szálló, régebben azért bevállalósabb középvezető mondta nekem, miközben egy laza mozdulatal arrébb pöccintette az A8-as szervókormányát.
A hely egyébként egy közepesen lepukkant színház-bálterem benyomását kelti kívülről-belülről. Két szintes, két pulttal, szakadt wc-vel és huszonéves (!) emósokkal (de lehet, hogy csak Interpol rajongók voltak, az más), a személyzet viszont bármily meglepő is, de tisztelettudó, kedves és informatív. A jegyszedő csávó a 14 USD kiperkálása közben tűre megmondta, mikor kezd a PTBS, sőt azt is, hogy megérkezésem pillanatában a Spindrift játszott, és érezzem nagyon jól magam amíg lent vagyok.
Vörös-bordó szín dominált az egész helyen, a koncertteremben lépcsőkön át vezetett az út a páholyig, abban a helyiségben csak ott lehetett leülni. Hat USD a vodkatonic, a merch pultban 10 dollárért árultak CD-ket, persze hogy vettem egyet (bizonyítéknak álljon itt egy fotó balra). Igazából a PTBS bakelitet is meg kellett volna vennem, de azt nem tudtam zsebre vágni.
Előre megmondom, a Spindrift kibaszott jó zenét játszik. Heten voltak a színpadon (eredetileg nyolcan vannak): egy dobos, egy basszeros, két gitáros (egyikük a frontember), két szintis, valamint egy srác, aki csörgőket rázott végig. Fiatalok voltak, de teljes összhangban, mint valami furcsa kollektíva tagjai. Ezen a ponton felrémlett a családtagokból verbuválódott Arcade Fire, és zenéjük hatásmechanizmusa is hasonló: megindító és felszabadító. Ha kategorizálni kéne, akkor a Spindrift pszichedelikus western rock-ot játszik, falzettbe hajló énekkel, hosszú instrumentális blokkokkal, amiket nagyon hatásosan építenek egymásra és dalaik általában kitörő katarzissal végződnek. Egyáltalán nem miattuk mentem el, de miattuk távoztam vigyorogva a helyről.
Szomorúan konstatáltam ugyanis, hogy a Place To Bury Strangers előben kb. feleakkorát sem szól, mint lemezen. Hárman jöttek, húsz perces átállás után, fél órát játszani. De ezzel még nem is lett volna annyira baj (de), mivel egylemezes életmű még nem túl sok, bár ha azt szépen leadták volna elejétől a végéig, nem lett volna sértődés szerintem. Ezen az sem változtat alapvetően, hogy előzenekar voltak, hiszen az előtte játszó Spindrift szépen kitöltötte a rendelkezésre álló, kb. egy órát. A gitáros zajguru frontember, Oliver Ackermann színpadi megjelenése tisztára olyan, mint Temesvári Balázsé az ION-ból, frizurája, testtartása is hasonló, igaz, Oliver rendeltetésszerűen többet bámulja a cipőjét gitározás közben. Gitározás, amit egyébként gitártépésnek kéne hívni, és még a basszeros is követhetetlen kézfejjel szaggatta a húrokat, miközben pergő képsorokat vetítettek a banda mögé, például egy, versenysíző szemszögéből mutatott lecsúszást. A dobos meg rendszeresen kiejtette kezéből a dobverőt, pedig nem volt akkora lendület. A show lényegét, a zajkollázsokat hiányoltam: halkabb volt annál, mint amire számítottam, nem ment el olyan agyelvető szélsőségekig, mint a lemezen. Meglepő mód nem a zajt, hanem az egyébként pofonegyszerű akkordokat lehetett jobban kihallani az egészből. Hangulata szinte semmi nem volt, sem bénán ácsorgó a közönség, sem pedig a banda részéről. Oliver ugyan háromszor megcsinálta a "leszakítom a gitárszíjat és pörgök-fetrengek egyet a hangszeremmel" című műsorszámot, de ebből semmilyen energia nem jött át, utána szerencsétlenkedve tuszkolta vissza a zsinórokat a gitárjába. Kettőt használt és kettővel jött le a színpadról, egy fogvégről benyőgött goodbye után.
