A tény, hogy Alec Empire, a berlini underground electro-ipari színtér erős embere, teljes életnagyságban, Nic Endóval kiegészült fellépésével, alig mozgatott meg 120-130 embert, egy kicsit kiábrándító. A névhez képest ez méltatlan, bár a koncert semleges nézőpontból való megítélése valamelyest ezt megmagyarázza. Meg talán ha kétezer lett volna a belépő, többen jöttek volna, de ez utóbbival kapcsolatos szervezői parákat én megértem. Eddig úgy tűnhet, hogy elégedetlen vagyok a csütörtök esti produkcióval, pedig ez nem így van. Mindössze aludtam rá egyet, lenyomtam egy munkanapot, így a bulit követő lelkesedés azért picit lanyhult. De kezdem inkább elölről.
Egy meglehetősen stresszes munkanappal a hátam mögött érkeztem kb fél tízkor a hajóra, ez egy ilyen koncerthez jó alap, ember még alig volt, de máris láthattam ismerős arcokat. Aztán jájöttem, hogy a közönség jelentős részét ismerem innen-onnan, még ha csak látásból is. A sajtón kívül mondhatni kizárólag a hazai ipari színtér és szűkebb vonzáskörzete jött el erre az egyébként kivételes alkalomra. Kis csevegés vette kezdetét rég nem látott fejekkel, aztán kb negyed tizenegykor megjelent Alec és kezdetét vette a valamivel több, mint egy órás koncert. A koncertezésnél alapvetőnek számító, középen, színpadtól 1/4-nyi távolságnyira beállás csak az elején tűnt jó ötletnek: egyrészt az emberek között túl nagy volt a szabad tér, másrészt a színpadi világítást úgy lőtték be, hogy minden fényerő kb pont abba a sávba koncentrálódott, amikor a világítótestek a közönségre voltak irányítva. Ez azonnali hunyorítást eredményezett, úgyhogy gyorsan tovább tagolódott a banda, én előrébb mentem kicsivel. Alec pont úgy nézett ki, mint az On Fire klipjében, fekete, feszes, feltűrt ujjú ingben és retrós zsarunapszemüvegben feszített, Nic Endo is úgy festett, ahogyan a képeken, a gitáros meg, akit be sem mutattak, hát ő sehogyan se nézett ki, csak ott volt. Érezhetően a legutóbbi lemezre (Golden Foretaste Of Heaven) összpontosított a koncert, szépen lementek egymásután a jobb számok, amikről elmondhatni, hogy nem rosszak, de azokat a jegyeket, amikről Alec igazán elhíresült, vagyis a tag tömeglázító karizmájából áradó energiák, nos, ezekből kevesebb jutott e dalokba, sokkal, mint a korábbi lemezeken. Azt mondjuk én nem bántam, hogy ATR nem volt, mert a breakcore-t rühellem, de tuti, hogy sokan jó néven vettek volna egy kis tiszteletadást, mivel a feltételek (+1 Nic Endo) végülis adottak voltak (persze persze, Carl Crack nélkül sem ugyanaz már). A hangzás egészen jó, a koncert nagyobb részében szerintem kielégítő volt, azaz letépte az arcod, lobogott a hajad és megfájdult a fejed egyes hangoktól, megbaszott keményen. De amikor a hang nem működött, akkor nagyon nem. Ilyen mélypont sajnos a GFOH húzódalánál, a blogon már nem egyszer említett On Fire esetében ütött be, egyszerűen nem lehetett kihallani Alecet, de még a szintit sem, emlékezetből kellett ezeket pótolni. A legnagyobb őrjöngés természetesen a régebbi darabok alatt volt, a csajod fülébe ordítani, hogy I'm addicted to you, itt nem volt ciki dolog, a Ride alatt szabadult el bennem a pokol teljesen, azt hiszem sikerült levezeni a munkahelyi feszt. A közönség egyébként teljesen átadta magát a mókának, jó volt a hangulat a kevés ember ellenére is. Aztán eltelt egy óra, és Alec egy elnyújtott zajkollázs mögül búcsúzott, tömeg mögé helyezett, elszánt tekintettel, valamit mondogatott, de nem lehetett érteni, ezzel együtt is a szép jelzőt adhatnám ennek a résznek, nem volt különösebben súlyos, vagy ilyesmi, de levezetésnek hatásos volt. Integetés, taps, eltűnés következett, majd egy röpke visszatérés egy balladával (a legutóbbi lemezen rákapott erre a vonalra, sok értelmét nem látom), amivel sikerült szépen lenyugtatnia a tombolásra még mindg éhes közönséget. Aztán intett még egyet, és gyorsan elbújt a backstageben, a közönség meg oszolni kezdett.
A koncertet magát nagyon élveztem így is, másnap sípoló füllel mehettem munkába, vigyorogva. Mindazonáltal e beszámoló írásakor az már tisztán látszik, hogy ez a fellépés amolyan félgőzös show volt. Vagy pedig maga Alec öregszik nagyon (bár még csak 36). Abban viszont biztos vagyok, hogy a forradalmi eszmék közvetítésében Alec már nem jár az élen, bármennyire is hisz bennük. Kicsit olyan érzésem van, mintha csak egy termékre váltottam volna jegyet, kis hétköznapi levezetésre, pedig Alec pont ezt akarja nagyon elkerülni. Ezért írtam a címben, hogy veszélytelen, messze van már az ATR forradalmai hevülete, de lehet, hogy jobb is ez nekünk. Mondom ezt úgy, hogy a koncertet igenis élveztem. Jöhet az új lemez is.
