A tavalyi Balaton Sound valamiért az év legszolidabb bulijának számított nálam, ideje volt hát a szépítésnek, bár ismét csak egyetlen nap állt rendelkezésemre (július 12. szombat). Emellett másik nagy célom az volt, hogy minél változatosabb programot állítsak össze magamnak. Ez utóbbi biztosan bejött és nem bántam meg egy percre sem. Íme tizenkét óra rövid története, benne az összes fő helyszín, meg nem egy kisebb színpad, két liter fröccs, meg pálinka, meg viszki, meg kóla. A viszkihez.
Fél hatkor még okádta magából a meleget a nap, felhő alig volt az égen és persze mindenki javában strandolt. Engem a majd' két és fél órás vonatút annyira lefárasztott, hogy csak letelepedni, vagyis elterülni tudtam a T-Mobile színpad közelében. Nagyon jó döntés volt, mivel az a Nicola Conte játszott jazzes, elektronikus szettet, aki a későbbiekben együttesével tette tiszteletét ugyanitt. Annyira ellazított a muzsika, hogy hamarosan újult erővel indulhattam meg a fesztiválnak, a végső energialökést meg a másodszor betegeskedő José Padilla helyett beugró Dzihan & Kamien adta meg. A duó a chill helyett a felpörgetést választotta, közel és távol-keleti hatásokkal fűszerezett elektrójukra szépen gyűlni kezdett a nép, meg táncolni és labdázni. Ez utóbbi egyébként a bulizás alapvető kelléke a Balaton Soundon. El sem kezdődött az igazi móka, de már kitűnő volt a hangulat, éppen egy Goldfrapp nóta remixe szólt (a Supernature c. lemez egyik dala, naná), amikor odébbálltam, de csak azért, mert nem szabad sehol sem legyökerezni túl sokáig - a fesztiválozás nem erről szól. Meg éhes is voltam.
Hatszázkilencvenet kértek a soványka melegszendvicsért a nagyszínpadtól jobbra található büfében, aláfestésnek az Orishas szólt. Szépen kigyúrt kubai legények pörögtek a színpadon, a csajoknak ez biztosan tetszett, a zene nem volt éppen különleges, de éppen annyira volt energikus, hogy a hangulatot egészen magas szintre tornázza fel már hét óra környékén. Öröm volt nézni a színpad előtt táncoló, integető, többezres tömeget, még a szendvics is finomabb lett közben.
Gyors terepszemlém folytatva csekkoltam a Red Lounge nevű VIP telepet, a beléptető kaput látva nem tudtam nem arra gondolni, vajon hogyan jutok én majd be éjjel fél kettőkor. Akkor, 19 óra után nem sokkal persze alig volt benn ember, a hátsó teremben autóverseny-szimulátorok pörögtek, a falak vörösen izzottak, de ez még nem indokolhatta a bulikra vonatkozó 18-as korhatárt. A szűréssel egyébként alapvetően egyetértek, kár, hogy a beléptetést nem sikerült kifogástalanul megoldani, de erről majd később. Kisebb vízparti ejtőzésem után muszáj volt egy tiszteletkört tennem a fesztiválon kívül, alkalmi távozásomat a Gentleman kísérte, nekem tizenkettő egy tucat reggae muzsikával, persze ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem volt jó - aki ismer, az tudja rólam, hogy nem vagyok nagy reggae rajongó, bár az utóbbi időkben kétszer is voltam Irie Maffia koncerten.
Következő fesztiválos eszmélésem kilenc óra tájékán volt, amikor is a Radio Café színpadjánál vettem két kör piát és azon vettem észre magam, hogy jó a zene. Nos igen, a Café táncterere a későbbiekben is biztos pontnak bizonyult, ha jó muzsikára szerettem volna táncolni, vagy éppen a DJ pult felé integetni a Vida Lacának. De közeledett már a fél tíz és jelenésem volt a T-Mobile terasznál, Nicola Conte jazzbandája következett.
Már tíz perccel múlt tíz, de nem történt semmi. Néha előjött a dobos, vagy egy vokalista hölgy és igazított valamit a színpadon, illetve egyszer biztosan előjött az egész banda beállni, de a koncert csak nem akart elkezdődni. Még jó, hogy aznapi sokadik, váratlan, de annál kellemesebb találkozásomnak örülhettem, a kellemes csevegés enyhítette a tétlen várakozás unalmas perceit. Végül csak előbújt Nicola Conte és brigádja, arcukon furcsa, unott vonások, Nicola a felvezető, tíz perces szám után elhintette, hogy nem volt egyszerű estéjük, de azért itt vannak ők és játszani fognak nekünk. Nos, a visszatalálás örömét, de még különösebb lelkesedést sem láttam rajtuk, kivétel ez alól a dobos volt, akin a lila ingen és fekete nyakkendőn kívül még a teljes átélés virított, bár ez amolyan befelé, a zenére koncentrálós élvezés volt. Vagy huszonöt perces zenélés után viszont, be kell valljam, feladtam. Több, mint negyven perces várakoztatást és az emiatt bekiabáló-fütyülő tömeget nem éppen öncélű szólózgatásokkal, meg lassú, mélázgatós témákkal kellett volna kompenzálni. A szólókban egyébként sem volt semmi különös, egyedül a trombita hangjára volt erőteljesebb reakció a közönség részéről és ha egy együttes figyel a közönségére, leveszi, hogy merre kellett volna továbbhaladni. De nem, a zenészek nem indultak be és inkább eljátszogattak maguknak, egymást váltogatták a hangszerek, amíg az egyik szólózott, a többi csak figyelt, a zongora jelenlétét lehetett érezni csak végig. Ennyire senki sem lehet művész és jazz zenész, úgyhogy bedobtam a törülközőt és inkább más szórakozás után néztem.
Úgyis eljött a B-52's ideje, bár a direkt út helyett tettem egy kitérőt az MR2 nagyon zene színpadnál, ahol a Corvintetős bulikról jól ismert Infra Gandhi, meg Negro, valamint Titusz játszott a 20:00 - 24:00 órás sávban, nagyon jó kis funk-break-electro zenéket. Ugyanitt az is feltűnt, hogy ez lett a tinédzserek kedvenc helyszíne a fesztiválon, jóformán csak 20 alatti kislányokat lehetett arrafelé látni. A hangulat nagyon jó volt, bármikor tértem is vissza ide, elneveztem hát a fesztivál második biztos pontjának.
Folyt. köv.
