Vajon hogyan zajlott a rajongók legszebb álmaiban várt fellépés a Merlinben? Tényleg 6000 HUF-ért lehetett csak jegyet venni rá? Képes volt-e egy ennyire rétegzenét játszó duó megtölteni a helyszínt? Volt-e vizuális körítés? Végezetül: léteznek-e zajrajongó, egyben igen csinos kislányok? Szubjektív válaszok odabenn.
Az Autechre számomra eddig nem jelentett nagy, húsbavágó zenei kalandot, mivel, megvallom őszintén, csupán hallottam a nevről, hallottam néhány tracket, illetve nagyjából el tudtam helyezni a zenei palettán. Tudtam azt is, hogy a Warp egyik legvagányabb üdvöskéjéről van szó, amely tudtommal elég szép fejlődési ívet futott be hosszú karrierje során. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy a hazai kísérleti/ambient szcéna (na jó, nevezzük így: e stílust kedvelő, legjobb értelemben véve nem egészen normális magyar emberek laza csoportja) régóta várt erre a napra, amely ugyan egyes hardcore arcok szerint nagyon megkésve köszöntött ránk, ellenben sikerült az új album megjelenéséhez passzintani. Nagy jelentőségű zenei megmozdulásokon pedig ott kell lenni, én meg alapból szeretem az elborult dolgokat, majdnem napi szinten hallgatok például egyéb, főleg német földről származó zajzenéket, meg az ambientet is szeretem, és itt nem az andalító, kispárna-relax dologra kell gondolni.
Egyenesen viccesnek mondható egyébként, hogy micsoda pánik és pletyka kelt hódító útjára Budapesten, mondván, hogy minden jegy elkelt és már csak 6000 HUF-ért lehet szerezni, talán, esetleg. Ez persze baromságnak bizonyult, de sokat elárul a helyzetről, hogy én ezt konkrétan az egyik magyar fellépőtől hallottam, sikeresen beparáztatott engem is pár percre, aztán a nagy napon szépen lesétáltam a Melinbe és megvettem a jegyem, nahát. Az mondjuk igaz volt, hogy a 3000-ért árult elővételi jegyeket, azt a száz darabot, azonnal elkapkodták.
A kicsivel tíz óra előtti megérkezés áldásait (dupla koktél) élvezve vártuk be a produkciót újdonsült kollégámmal, Vida Lacával (igen, a VidaL). Közben arra lettünk figyelmesek, hogy már akkor egészen sokan voltak, az emberek pedig csak jöttek, jöttek. Széles vigyorral konstatáltam, hogy nem egy ismerős arcot fedeztem fel, kezdve a fodrászomtól egészen a Busy P-s trafós bulin (és a női wcben) feltűnt lányokig bezárólag. Szépen, nyugodtan telt az idő, az előtérben folyamatosan pörögtek a szórakoztató (=beteg) animációk. Néha benéztünk a nagyterembe, ahol kevés, vörösen izzó lámpa fényében állt a nép jól szétszóródva, elmélyülve az aktuális megmozduláson (ami, ha jól sejtem, érkezésünk környékén Rob Hall szettje volt - utólag megtudtam, a magyarok fel sem léphettek). Ami ezen a ponton megmaradt bennem, az az SND lassan építkezős előadása volt, amely még az előtérben elhelyzett hangszórókból is hatásosan átjött.
Aztán, pontban fél éjfélkor, az összegyűlt tömeg megindult a nagyterem felé és teljesen, de színültig megtöltötte azt, az Autechre pedig egyszer csak elkezdett játszani. Biztos vagyok benne, hogy sokan elképesztő vizuális dömpingre számítottak, ehelyett nagy, mély sötétség fogadta a közönséget. Olyannyira mély, hogy ha az ember kellően messzire ment a bejárattól, szinte csak az előtte álló körvonalait láthatta és ennél többet csak akkor, ha valaki rágyújtott a közelben. Ami engem illet, nagyon bejött ez a nyers, hideg, kissé klausztrofób közeg, amely egyszerűen rákényszerített, hogy csak a zenére figyeljek. A zenére, amit ez a két, teljesen hétköznapi arcnak látszó, szélsőségesen és folyamatosan kísérletező zajzseni művelt holmi potméterek és ki tudja még milyen eszközök csavargatásával. Jó szokásomhoz híven azért bementem középre, jó előre, hogy közelebbről is megnézzem magamnak őket, de az Autechre tagjai egy pillanatig nem néztek fel ketyeréik mögül, de még egymásra sem. Volt valami kellemesen borzongató abban a feladatorientált hozzáállásban, ahogy ezek egyszerre dolgoztak az új nagylemez bemutatóján. Bár ez már/még nem tánczene, a közönség ahol csak tudott, bemozdult, kurjongatásból is bőven kijutott az Autechrenek. Láttam olyan fejeket is, akik mobiltelefonjuk fényénél szeleteltek, de meglepő létszámban képviseltette magát a csinoskislány réteg is, igaz, önmagából teljesen kivetkőzve (így még aranyosabbak ám!). A változó sebességű, masszív zaj, illetve a végletekig kifacsart ütemek eközben azt is elfelejtették velem, hogy merre lakom, egyáltalán, Magyarországon vagyok-e. Bár, hadd tegyem hozzá, egyszer, de inkább kétszer végig kellene még hallgatnom az egészet, hogy pontosan megtaláljam az előadás ívét, mert bizonyára volt neki, de nem túl gyakorlott Autechre hallgató lévén, elnyomta bennem azt a hangerő. Aztán, pontosan egy óra elteltével (vagyis fél egykor), az Autechre minden emberi reakció, érzelemnyilvánítás, integetés nélkül eltűnt a pultból. A tömeg ujjongott, de már csak Rob Hall tért vissza, hogy jól megtáncoltassa a megmaradt kemény magot (az Autechre után gyors kiszállíingózás kezdődött). A szett perfektül feküdt a hangulatra, kőkemény, zajos tánczene volt, néhány klasszikussal megerősítve. Egy ideig elugráltam rá, aztán mentem csak haza.
Nem egy gondolathullámot indított el bennem ez az este, mindenképpen megérte elmennem erre a, mondjuk ki, bennfenteseknek szóló produkcióra. Amíg szólt a brutália, mindvégig olyan érzésem volt, mintha egy furcsa, kiváltságos mikro-univerzumba kerültem volna, olyan - amúgy tök hétköznapinak kinéző - embrekkel körbevéve, akikkel jó eséllyel megtalálnám a közös hangot, már ha épp nem mobillal szeletelnek. Egy világba, amely a németországi, replőgép hangárokban megrendezett, külsőségektől terhes dark, ipari és (power)noise bulik után frissítőleg hatott rám.
