MOFOKARCSI

A Motor jellegzetes, zakatoló hangjával valahol az első és a második album kiadása között ismerkedtem meg és gyakorlatilag azóta nem tudom kiverni a fejemből, még ha időnként háttérbe is húzódik. A 2007-es szigetes koncert volt a méltó csúcspont a viszonyunkban, azóta én kiváró állásba helyezkedtem, illetve másfelé kalandoztam ezerrel. A minap aztán egy egészen váratlan irányból befutott az új nagylemez és a régi jó zúzások emléke mondhatni betolult az agyamba, vagyis izgalomtól remegő kézzel lőttem be a hangszórókat. Elsőre nem fogott meg, aztán kellett egy szivatós munkanap, hogy igazán értékelni kezdjem az anyagot, amely lazán hozza az első lemez durvább számainak szigorát, hangzása pedig úgy lett parasztabb, hogy már simán beküldhető bármilyen nagysátras menetelős buliba. Odafigyelve persze aztán előjönnek azok a jópofa apróságok és poénok is, amelyek olyannyira jellemzőek a Motor-soundra. A Boomkaten a grindcore-hoz is kötik ezt a savazós-chipes brutáltechnót, de valójában a hallgatható minták miatt linkeltem be ide az oldalt. Szóval az elején még furákat néztem, de a harmadik túra után már azt mondtam magamban: ez a lemez maga a megtestesült gonosz. Nagyon odabasz!

Már megint jó előre mondom, mi van, hiszen ez csak júniusban jelenik meg, de hát nincsen ebben semmi különös már, bár a miénkénél fejlettebbnek mondott demokráciákban csúnyán lelőtték volna a netemet ezért, mármint, hogy én és még jó sok virtuális cimborám idő előtt megtudja, ha már megint valami szart akarnak ránksózni. Mert, akárhonnan is nézem, Freeland koma új lemeze olyan, mint a harmat, egyszerűen súlytalan, de hogy hat évet kellett ezért összehaknizni, nos, ez jelenti az igazi botrányt. Persze a régi rajongókat már ez a turnézás is megosztotta, Freeland tábora érezhetően kicserélődött az elmúlt években, példának okáért soha nem felejtem el a 2006-os parasztvakítását a Mokka Cukában, meg azt a tolerálhatatlan sűrűségű és összetételű  tömeget, amit az olcsó belépővel sikerült odacsábítani. No de, hogy a lemezről is írjak már valamit: rock és breakbeat zúzós kombóját ígérte az úr, amit elsősorban a közreműködők listájával (pl. ilyen kemény arcok, mint a Manson basszerosa, meg a Tommy Lee, vagy a Pixies gitárosa, Joey Santiago) igyekezett alátámasztani - itt jegyzem meg, hogy általában ez a listázás jelenti a lezüllés biztos és csalhatatlan jelét -, erre tánc helyett az unatkozást tudja csak garantálni. Az ilyen laza elektronikus cuccokat általában úgy tesztelem, hogy első körben valami hasznos tevékenységet kísérek vele, hiszen ha nagyon történik valami a lemezen, arra tuti felkapom a fejem. Ilyen nem volt, illetve de, a Borderline eleje, az Only A Fool című szám, meg talán a Morning Sun egyes részletei, a kitűzött fúziós célhoz legközelebb a Best Fish Tacos In Ensenda című, inkább átvezető track jut, aztán ennyi. Az odafigyelős hallgatás alatt már idegesen mocorogni kezdtem (a Rock On alatt egyenesen kínos volt hallgatni), ilyen kollektívás-réves, langyi electro, viszafogott törtütemezés, meg némi gitár-dob minta mixe az egész. Legnagyobb baja, hogy a műanyag, steril keverésnek hála (?) egy pillanatig nem hiszed el, hogy élő zenészek állnak mögötte, bár az ő játékuk is nélkülöz bármifelé eredetiséget és erőt, főleg a dob, ami az igazi zúzás egyik biztos alapja kellene, hogy legyen, itt meg csak úgy van. Summázva: electro lemeznek még oké, csak engem inkább ásításra késztet.

Régen írtam ide beszámolót, bár alapvetően nem azért, mert semerre se jártam a legutóbbi óta, hanem mert azokról egy fél bekezdésnyi gondolatom se volt azon túl, hogy jó, avagy rossz volt a történet. Na mára megtört a jég, lehet örülni. Az élmény egészen friss, tegnap technokoncerten voltam a Merlinben, Terence Fixmer állt a pult mögött.

Nem siettem el a megérkezést, fél egy körül érkeztem, de máris jött az első intő jel: alig voltak a bárpultnál és a teremben is családias méretű tömeg ropta Kraak muzsikájára. Kb 120 fizető vendégig kúszott fel a létszám egyig, ekkor zendített rá Roger Rotor, akitől, őszintén bevallom, nem számítottam sok jóra, ehhez képest az est stabilan odabaszós szettjét tőle kapta meg arcába a közönség. Alapvetően semmi különös nem volt benne, de roppant jól összerakott ritmikus zúzás volt, tombolt és kiáltozott mindenki, alaposan feladta tehát a leckét a fő műsorszámnak, aki végül kettőkor tűnt fel a színpadon. A váltás igen lehangolóra sikerült, hiszen semmiféle átmenetet nem próbáltak összehozni az urak, Rotor szépen kikapcsolta kötyüit, leállt minden, megköszönte a tapsot, majd lépett, utána pedig percnyi csend ült a termen, ez így nem túl professzionális. Aztán csak beindult a Fixmer, néhány szintihang után az ütemek is, és következett egy bő húsz perc, ami nagyon élvezhetőre sikeredett, erős volt és tessék  megkapaszkodni, okos (!), bár már itt feltűnően sok volt a kiállás. Aztán a húsz perces bemelegítés után jött a feketeleves, ugyanis Fixmer barátunk jól kitalálta előre, hogy ugye most itt van neki ez az új lemez, a nem éppen buliba (de tulajonképpen sehova se) való Fiction Fiction, na ő ezt most akkor jól bepromózza. Innentől kezdtek kifelé szállingózni az eleve nem túl nagy számban jelen lévő emberek, a kiállások, vagy ahogy ő mondaná, a "meditatív" elemek hossza és gyakorisága egyre nőtt, basszameg, gondoltam magamban, itt kalapálni-kalimpálni kéne, vagy ha már kiállunk, azt sokkal okosabban kellett volna bepozícionálni, hiszen jó dolog az, de nem így, ömlesztve, szinte cél nélkül, meg-megakasztva az ívet, mert a ráveretéseket sem sikerült már jól feltenni. Lehetséges, hogy később a helyzet feljavult, észrevette magát a tag, de én ezt már nem várhattam meg, háromkor takarodó volt. Egyébként, a szervezőké minden tiszteletem, hogy ilyen rétegzenét, egy ilyen trendi helyre, a hazai színtéren szokatlan méretű promócióval megtámogatva sikerült elhozni, nagy munka lehetett, nem ők tehettek róla, hogy az este nem sikerült olyan jóra, mint amilyen lehetett volna.

P.S.: Az előtérben mindig jó zene volt.

Végre már, kiáltottam fel örömömben, amint megpillantottam az új EP, a Hard Islands borítóját. Nathan Fake és a munkáit kiadó Border Community az ínyencek zenéje volt mindig is, hozzá(juk) hasonló okos house muzsikát kevesen gyártanak. Nathan Fake a színtér egyik legcukibb figurája, kedves lénye zenéjén keresztül is átjön, gondolok itt elsősorban a Drowning In The Sea Of Love című korong klasszikusaira. Sokat kellett várni az új cuccra, de első hallás után mondhatom, megérte várni. Titkon reméltem egyébként, hogy ez a kissrác a jövőben kicsit bekeményít, biztos ő is így gondolta, mert már az első szám - The Turtle - olyan húzós matek-house lett, hogy csak néztem jó nagyokat, tessék csak belehallgatni a myspace-en figyelő mintákba (bár a Castle Rising talán kihagyható lett volna). Persze a rá jellemző szépség sem tűnt el, ez a két véglet pedig gyönyörűen megfér egymás mellett a Hard Islandsen. Nathan Fake-et a Balaton Soundra!

A buliszervezésben nem éppen kezdő bagázs által egész frissen életbe hívott új csapat, a Radiokraft eddigi talán legfaszább szervezését lehet megcsodálni pénteken a Merlinben. A nyalókáról ütvefúróra váltott lollipopperek (najó, Kraak persze kivétel, amúgy lefogadom, hogy ő mutatta meg a többieknek a sötét oldal erejét) ugyanis nem mást hoznak el, mint a francia underground techno egyik alapemberét, a színtér ultramacsó, alfahím díszpéldányát, Terence Fixmert! Az ipari színtérrel is jó kapcsolatokat ápoló úriember amúgy már járt nálunk pár éve, akkor valamiért kihagytam, de most úgy érzem, méltó közegbe, kellemesen odabaszós kísérettel térhet vissza (az Ant-Zenes Roger Rotor, bár a myspace lapján lévő cuccai jó gyengék). Jelen lesz még a lollis gárda krémje, egy csomó ismerős (még a fodrászom is), na meg a technót új EBM-ként épp felfedező, feketeruhás pogókommandó.

Ez se friss hír, igazából legalább egy hónapja ki akartam tenni ezt az ajánlót, de valahogy sosem alakult úgy az életem, hogy megtegyem, egészen mostanáig. Ami miatt a mai napig is kiposztolásra érdemesnek tartom az anyagot, az egész egyszerűen az, hogy egy igen kellemes szintipop-alapú lemezről van szó. Persze a kornak megfelelően mindenféle más stílus is felfedezhető rajta, az indietől a rapig(!), mégis, leginkább a jó öreg szintimuzsikák iránti tisztelet érződik rajta. A Filthy Dukes mögött álló alkotók, akik alapesetben londoni DJ-k, bevallottam szintipopot akartak készíteni, ahogyan azt ők ma elképzelik. Az eredmény tényleg jó lett, egy pillanatra sem gázos, nem fröcsög a nyáltól sem túlzottan és a számok is jó változatosra sikeredtek, bár az egyébként jól megtömött lemezen (13 track) kb minden második kiemelkedő csak. Nagy para azért nincsen, alant pedig az első szám klipje figyel ízelítőül, fekete szemű lánnyal.

Amit én bírtam egyébként: This Rhythm, What Happens Next, Messages, Nonsence In The Dark, Light Skips Cross Heart, Don't Fall Softly, Poison The Ivy

Kinyitottak a kiülős helyek és beindultak a szabadtéri bulik: ez a két legbiztosabb jele a nyárnak. Pláne, ha olyan előadók jönnek zenélni valami hazai, zöld tisztásra, mint a Brisker & Magitman. Már írtam pár odavetett sort a Just Another Day című lemezről, amit elöljáróban minimal-proghouse + némi psy beütés jellegű muzsikának kategorizáltam be. Ez végülis így van, bár azóta sokat hallgattam és meg kell mondjam, a psy effektek súlya azért van olyan jelentős, hogy ez az amúgy Izraelből (nohát) származó duó száz, hogy jól szétküldi majd a Bugyi 1-es számú bányató- és camping területére összegyűlt népséget úgy a buli másnapján fél 12-kor, mert ezek akkor kezdenek, mi lesz ott. Izé, bővebb infót erre látni.

Tiga már réges-rég nem az az aranyos képű, napszemüveges srác, aki képzeletbeli kalandtúkákat jár Sexor bolygóján, meg az e-clash frontvonalában. Elmozdult ő valamiféle németes szigor irányába. Ezt onnan lehetett levenni, hogy szettjeiben egyre többet kalapálnak, illetve, hogy olyan számokat ír, mint az Overtime, vagy a Mind Dimension, ami ráadásul jó beteg is lett. Bulijait az utóbbi időben mondjuk erre a két trackre építette, konkrétan a londoni The End klubban ezekre őrült meg végképp mindenki, csajommal például a DJ pultot övező korlátra kentük fel egymást vadul, még a Tigának is feltűnt a jelenet, biztos ezen a ponton szilárdult meg benne az elhatározás, hogy ki nem hagyja ezeket az új lemezről, azt mondjuk itt meg nem mondanám, hogy melyik oldalon csatlakozott volna be hozzánk a mókába. Egyik ismerősöm, az amúgy elég vicces borítón feszítő, piros hangfalakra hívta fel a figyelmemet, mondván, olyan neki kell, ezzel nehéz is vitatkozni, mellesleg Tiga jó ízlését is elárulta vele. Az album amúgy kb pont olyan, mint egy Tiga lemez: vannak rajta jó témák, ezek többnyire a táncosak, a többit meg ímmel-ámmal, kisebb távolságból illik hallgatni, bár a hallgatások számának növekedésével azért az élmény javítható, eredményesebben, mint korábban, ebben az is közrejátszhat, hogy nem más, mint a Soulwax felügyelete alatt készült nyolc szám a tizenegyből. A kevenc akkor is az említett kettős, meg a Shoes, meg a Sex O'Clock marad, punktum. Alább pedig berakom a cipős klipet, azon behaltok.

A következő videó pedig a Mind Dimension alá készült, ebből meg rengeteg remix lesz.

Bizony, újra lesz Kettőnégy. Szujó kollégát már fél éve nyúztuk naponta, hogy mikorleszmár, mostanra hivatalosan is bejelentette, hogy folytatódhat a móka és kacagás. A címben szereplő rossz szlogen csak az egyik, amit egy ebédszünet alatt kitalált a banda, sütött is a nap erősen, gondolom ez érződik az eredményen. No, de ami a lényeg: tízert ide nyomva láthattok, aztán mújus 7-től jó szokás szerint, hetente futnak az epizódok. További jó hír, hogy a stábbal az összes jelentős hazai feszten élőben összefuthattok (nem mintha ez eddig ne lett volna így, de most ez kicsit konkrétabb formában történik, értitek), kérhettek számot, meg alázhatjátok le magatokat részegen. Metálvillát a légterekbe!