No, megvolt az első nap, amely objektív, szigetes mércével nézve inkább gyenge volt, mint gyenge közepes, de azért én remekül elszórakoztam, elmesélem ennek a menetét szépen.
Délután fél négy körül volt az érkezés, a tömeg messze nem vészes, de már mindenki külföldi. Az első két nagyfröccs után már indultam is a Nagyszínpadhoz. Igen, vállalom: én sem vonhattam ki magam a MGMT ígért varázsából, ebben még a fél ötös kezdés sem akadályozhatott. Percre pontosan kezdtek, méghozzá öten (alapból ketten vannak ugye), hippiszerkóban (az álmos basszeros száját díszítő, csillogó, zöld rúzs volt a favorit), kicsit szétesve, de azért lelkesen. Ha jól emlékszem, a 4th Dimensional Transitionnel kezdtek, nagyon helyesen, a nagy slágert nem az elején kell ellőni. Persze szépen leadták az egész lemezt (talán csak a Future Reflections maradt ki). Visszafogottan pszichedelikus hangulatot árasztott az előadás, amiből sajnos alig lehetett valamit hallani, különösen az éneket nem. Én a hatodik sorban álltam de csak a túlzó, rosszul belőtt basszust érzékeltem, de azt olyannyira, hogy vacogott a fogam. A bandáról meg nagyon látszik, hogy fiatal, nem éppen összeszokott társaság, a frontember, Andrew meg egy aranyos képű, frizuráját reszkető kézzel babráló, sztárságtól megilletődött srác, akinek sokat kell még színpadon állnia és korban, szellemben érnie, hogy karizmát gyűjtsön maga köré. Mindezek ellenére a koncert azért kellemes volt és szórakoztató, a délutáni dögmeleghez passzoló. A csúcspont egyértelműen a Time To Pretend (a sláger!) volt, jellegzetes szintijét a tömeg egy hangként énekelte nagyokat ugrálva. A Handshake-et követően aztán levonult szépen mindenki, Andrew és szintis kollégája kivételével. Itt jött a koncert meglepetése: Andrew tarkabarka köpenyt húzott magára és gépről szóló zene mellett, a szintissel karöltve, mint valami hippi szeretetpróféta, előadta a Kidset. Persze nagyon aranyosan.
A koncert után a közönség sorai közt botorkálva megtörtént az első találkozás egy régen látott ismerőssel, aki bemutatott a barátnőjének, Katának, aki, mint később kiderült, az Indexes szigetelők egyike, teljesen meg vagyok most már illetődve.
A második, vagy harmadik nagyfröccs után (250 HUF-os árával messze a legjobb vétel a szigeten, leszámítva persze a Hilltopos páleszt, de ember legyen a talpán, aki képes fél órát sorban állni érte) aztán megindultam igazán kalandozni, hiszen már tényleg nem volt tervbe véve semmi látnivaló. Szisztematikus körsétákat végeztem a terepen: idegenvezetés céljából, megjártam az Afro-Latin Falut, a Medúzában már/még ilyen korán is szeleteltek az arcok, csekkoltam a Volt színpadot nem egyszer, aztán áthúztam a másik oldalra de sajnos nem láthattam a Vietnámi Vízi Bábszínház előadását, csak egy mutatványosét a Vándor Vurstliban, éppen lángoló kötéllel ugrálókötelezett egy egykerekűn valami kemény rockzenére. A forduló után az MR2 színpad kocsmájánál összefuttottam Szujó Danival, éppen izgulva készült a napi metálinterjúkra, remélem sikerrel járt. Utam végül visszavitt a nagyszínpadhoz, ahol már javában zúzott a Flogging Molly, ez a meglehetősen tapló amerikai zenekar, amely az ír paraszthagyományokat élteti. Szó se róla, nagy hangulatot csináltak, egy-két szám erejéig bárkit megtáncoltatnak, aztán az ember el is felejti őket. A pogó a színpad előtt simán a punkkoncertek hangulatát idézte. Ekkorra már megéheztem, úgyhogy sikerült megtalálni az eddigi legdrágább egytálételt a nagyszínpadtól nem messze lévő grillhúsosnál (csirke + zöldség = 1900 HUF a képlet). Utána újabb nagy séta következett, amelynek minden részletét már nem tudom felidézni, az viszont biztos, hogy az Uninvited szólt Alanis Morissette-től, amikor visszatértem. Meglepően jól szólt a koncert, Alanis ugyan kissé elanyukásodott alkatilag, de hangja rendben volt nagyon, energikus, lányoknak azért jobban tetsző produkciót nyomott. Három-négy szám után már továbbálltam, egyenesen a HammerWorld sátor irányába.
Volbeatet soha nem hallgattam, a metál sem gyakori műfaj a lejátszómban, gondoltam próbára teszem magam. Ha nem látom a programfüzetben később, hogy ezek dánok, el se hiszem. Tudniillik nekem tisztára úgy jött le, hogy ez egy amerikai banda, a kellően szétgyúrt frontember pont úgy kommunikált a tömeggel, mint ahogyan sok amerikai banda teszi, a zenéről is inkább Kalifornia jutott eszembe, már bocsánat. Viszont a koncert egészen élvezhető volt még nekem is, a hörgős villámdemonstrációval kísért, "mi vagyunk a Cannibal Corpse"-féle vicc is ült. Szerintem a MGMT után itt voltam a legtöbbet egyhuzamban, kb negyven perc után indultam az MR2 felé, mert találkoznom kellett Orgo barátommal.
Az MR2-n éppen a Carbonfools ment, bár ne tette volna, így viszont eléggé megnehezítette a várakozás perceit. Hallottam már Carbonfools nótát, nem volt vele bajom semmi, de ez a széteső, művészkedő, erőltetett valami teljesen lenullázta nálam a bandát. Titusz meg inkább maradjon a Belgánál, bár azt a zenei vonalat is támadják sokan. Öt perc után megállapítottam, a Carbonfools pont olyan, mint az MR2 napi playlistje, nem véletlen, hogy ott léptek fel. A találkozót meg gyorsan átszerveztem a Mokka Cuka elé.
Oda nagy bulit hirdettek este 9-re, de még nem volt annyi. Orgo becsatlakozása után megindultunk a Világzenei Színpad felé, csupán azért, mert én arra se vagyok gyakori vendég, az idei sziget meg pont a saját határaim feszgetésől hivatott szólni. Útközben magunkhoz vettünk egy nagy vödör Long Islandet és beszálltunk a Nagyszínpad elé Kooksot hallgatni. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjünk, ennyire semmilyen indierockot még nem hallott a világ. Komolyan mondom, egészen felbosszantott, hogy ezeket főműsoridőbe kellett betolni, gyorsan odébb is álltunk.
Mire odaértünk a Világzenei Színpadhoz, már pörgött az emlékezetem szerint tizenöt tagú, ugandai Seun Anikulapo Kuti & Egypt 80 Fela's Band. Afrikai etnojazz, sütöttük rá a bélyeget és már táncoltunk is. Az egész zenekar tagonként (buddha képű basszeros megvolt?) és együttvéve is hihetetlen jelenség volt: az a sok-sok akusztikus és ütőhangszer, színes öltözék, a seggüket rázó vokalista lányok, na és persze a talpig padlizsánszínben feszítő frontember elképesztő mozgása és energiája magával ragadott minket. Lehet, hogy negyven percnél is többet zúztunk itt, de a szerda csúcspontja ez volt, nem vitás. Már húsz perce ment egy szám, amikor kimondtam a varázsszót: tovább!
A Magic Mirror éppen üres volt szinte, úgyhogy átmentünk a Medúzába, azaz mentünk volna, de egyszerűen nem lehetett beférni. No, átmásztunk hát az Arénába, jó kis lakossági drumandbasst hallgatni. Bezúztunk előre, balszélen aztán már mehetett is az ugrabugra. Azt nem tudom, ki játszott éppen, de hogy ócska trükköket használt erőltetve, az tuti. Az aréna vizuálja mindazonáltal még mindig megfelelő, különösképpen a középen virító kivetítő-kocka. Túl sokáig így sem bírtuk, mert unalmas volt a dolog.
Azt mondjuk nem tudom, miért hagytuk ki a Wan2 sátrát, a Kiscsillagot is fél percre érintettük az A38-nál, innentől kezdve annyira emlékszem, hogy a szabad levegőn csatangoltunk még egy ideig, aztán elterültünk az Ambient sátorkertben és arra ébredtünk, hogy haza kéne menni.
UPDATE: Arról a nagy rohanásban elfelejtettem említést tenni, hogy sajnálatos és felháborító módon ELTŰNT a Túró Rudi a szigetről. Teljesen. Mintha nem is lett volna. Fejeket követelek.
