A kvázi sok fotós bejegyzés után azért bővebben lepötyögöm ide, milyen élményeim voltak a világ egyik legtarkább városában. Az elején azt mondtam, nem hatott meg annyira: ez talán túlzás volt részemről, inkább azt mondanám, nem élnék ott. Viszont szívesen visszatérnék ideig-óráig, bármikor és ezt persze meg is fogom tenni, hiszen csak a legalapvetőbb dolgokat láthattam. Néhány emlékezetes tapasztalattal így is szolgált az út, erről szól ez a monstre poszt, a tovább után. Persze fotók is lesznek még, nem bírtam megállni.
A legelső, nagyon fontos tényező, az maga az időjárás, amivel eléggé szerencsés voltam. A reptéren még szakadt az eső, mindenki vacogott, remény se látszott arra, hogy ez változni fog. Aztán, ahogy a transzfer bekúszott a városba, úgy tűnedeztek el a felhők az égről, végül az egész égboltot napfény ragyogta be. És ez lényegében így maradt hazautazásom napjáig, egyszer, talán kétszer volt kisebb zápor. Így kell ezt.
A következő pillanat az volt, amikor metrójegyet akartam venni az egyik automatában és majdnem szétvertem dühömben a masinát, mert nem akart visszaadni. Ez mondjuk vicces, a BKV, meg a Volán automatái simán visszaadnak, meg NY-ban is működik, Londonban miért nem? Persze ez a nüansznyi dolog nem rontotta le nagyon a dolgokat, csak nem aludtam előző éjjel semmit. A bőrönd ideiglenes, ismerősnél történt lepasszolása után nekiláttam első nagyobb sétámnak: a kiindulási alapnak számítő Holborn metrómegállótól kezdve, le a Kingswayen a Temzéig, onnan pedig keletnek, majd át a Millennium Bridge-en, hogy aztán a déli partszakaszon eljuthassak a Towerig, ott pedig visszatérjek az északi oldalra, majd pedig a Kingswayre. Az első dolog, ami szemet szúrt, hogy rengetegen futnak, így, csütörtök délben. Kettesével, hármasával, ötösével, még a belvárosban (!) is. A másik dolog pedig a gyalogos átkelőhelyeken (nem, nem zebra) átélt kezdeti nehézségek, hála természetesen a "pont fordítva" című brit hagyománynak, mintha a külön mértékegység-rendszer nem lenne elég. A londoni autósok nem mellesleg agresszíven, sietve vezetnek, így kellő gyakorlat hiányában a nem angolszász túrista csak annyit tehet, hogy inkább kivár, és nagyon, nagyon alaposan körülnéz, átkelés közben is, hiszen az autó nem onnan jön, ahonnan azt megszokhatta. A vicc az egészben, hogy volt nem egy eset, amikor még ez sem volt elég, sok helyen nem jobbról jön először a vas. Viszont. Bizonyára a szerencsétlen és értelmetlen gázolásokat elkerülendő, nagy előzékenyen rápingálták szinte minden átkelőhelynél a gyalogos lába elé, hogy éppen merre kell néznie és már itt kezdtem sejteni, hogy ez a város bizony, kiforrottan működik. Azért egy-egy "look both ways' felirat kellően képes megakasztani a legbátrabbakat is, komolyan mondom, lazábban futottam át NY-ban hatsávos úttesten száguldó forgalomban.
Az utcákon őrjítő a tömeg. Szerintem sokan nem fogják nekem elhinni, de NY-nál is durvább, főleg hétvégén. Akkor már-már elviselhetetlen, különösen az Oxfrod Circus-nál, ahol az Oxford St és a Regent St összeér. Ez a drága bevásárlónegyed, itt van West End, a Karácsony közeledtével pedig teljesen kidekorálják az egészet. Apropó Karácsony: a britek nagyon szeretik a feldíszített fenyőfákat kipakolni erkélyre-ablakba, olykor fejjel lefelé. Ám az ablakok-erkélyek után rátérek az építészetre is, amely, mint azt látni is lehetett, elég eklektikus, szerintem nem mindig ízlésesen, egyes helyeken egyensen visszataszító módon omlik egymásra régi és új. Persze ez alapból vagány dolog, csak éppen a Temzénél volt héha olyan érzésem, hogy ha nem sütne a nap, valami egészen lehangoló látvány tárulna a szemem elé, mivel a színvilág inkább sötét, szürke, illetve sok a fém. Furcsa, vadul gőzölgő, pezsgő nagyváros, modernséghez és hagyományokhoz egyaránt ragaszkodó, megannyi etnikumból álló lakosságával - izgalmas egy koktél, nem vitás. Ezért kell sokszor meglátogatni, mert nem adja könnyen magát, sokkal több idő kell a megértéséhez, mint mondjuk Barcelona esetében. London nem is annyira a külsejével, instant befogadható hangulatával, hanem sokkal inkább apró titkaival, mélységével hódít igazán, gondoljunk csak bele a páratlan kulturális lehetőségekbe. Londonban mindenki találhat magának játszóteret, legyen bármilyen szubkultúra tagja. Bár sokan megkérdőjelezik már London élvonalbeliségét, mégis, mindig ad alkalmat egy kis meglepődésre, főleg, ha nem vagyunk mélyen kultúrsznobok, mondjuk a zene területén.
Haladjunk tovább. Londonban a kaja, többnyire borzasztó. Ezt onnan szűrtem le, hogy ettem pubban, ettem utcán, ettem japánt, indiait, kvázi-olaszt, rendeltem is kaját, de nem egy ismerősöm, többek között a szállásadóm is arra panaszkodott, az utcai kaja botrány. Az a kemény, hogy a Tower Bridge környékén, egy teljesen fasza berendezésű pubban, ahol éppen nem a szegényebbek ettek-ittak, olyan rettenetesen szar, tápolt, gumi ízű csirkét (=gumicsirkét) pakoltak a cézár salátába, hogy menten elhányhattam volna magam, ha nem vagyok úriember. Cserébe jó drága az egész, ha pedig rendes étterembe tér az ember, már a plafont verdesik az árak, amiért cserébe nem is biztos, hogy jó ételt raknak az ember orra elé. Mondok számokat. Egy akármilyen szendvics 3-4 fontba kerül. Alaphangon 5 font alatt aligha lehet bármilyen meleget enni, számoljunk nyugodtan tíz fontot erre fejenként és alkalmanként és még mindig nem ettünk kimondottan finom cuccokat. Az ilyen két fő fogás 6-8 fontért retteneteket messze kerülni kell, ha számít az ízvilág. Még a teszkó sem olcsó, bár ha berúgni akarunk, még mindig jobb, mint a klubok. Az egyetlen nyerő stratégia: minél több pénz, aztán csak autentikus(nak) tűnő helyeket próbálgatni. Azon azért utólag nevettem egy jót, hogy a Times, a Guardian, meg hasonszőrű sajtóintézmények által agyondícsért Taste Of India nevű étterem tudott megközelítőleg olyan színvonalat hozni, mint a Pándzsáb nevű lyuk, amely a Vígszínház mellett-mögött bújik meg. Viszont. A személyzet hozzáállása példaértékű, akárhol jártam, olcsótól a drágábbig. Figyelmesek, kedvesek, mosolyognak, segítőkészek és ami a legfontosabb, rugalmasak, lazák. Vigyorogva adnak ebédidőben járó kedvezményt, még idő előtt, csak hogy náluk egyél-vegyél. És ez így van jól.
Általánosságban elmondható, hogy a hivatalos szervek, a tömegközlekedési alkalmazottak, a kidobók, eladók, mind-mind értik a dolgukat és nagyon ember(=túrista)barát módon kezelik a helyzeteket. Példát mondok: a doubledecker biztonsági őre gond nélkül, részletesen elmagyarázta, hogyan kell tovább mennem. Adott pillanatban pedig megállította a buszt és feljött értem, szólt, hogy akkor most kéne menni, és még egyszer elmutogatta a dolgot. Pedig ott nem is szálltak le- és fel. Ennyi. Az emberek meg, sietnek, de udvariasak. A belvárosban jól néznek ki, stílusosan öltözködnek, az idősebbek is. Egészen inspirálóak tudnak lenni!
A metró. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy a metróból ez a város képes volt egy világhírű brandet csinálni. Menő dolog a londoni metró a külföldieknek. Párizs automata metrója semmi ehhez képest. A mind the gap, please pedig a világ egyik legfaszább egysorosa, még akkor is, ha történetesen komoly tragédiák állnak mögötte. Tudniillik a szerelvények és a peron között a legtöbb esetben tényleg komoly rés van. Plakátok hívják fel a figyelmet a részegen metrózás veszélyeire (hiszen berúgva nagyobb eséllyel rontod el a rést). Az évenkénti kb 4000 halálesetet mondjuk túlzásnak, negatív marketingnek érzem, de a veszély fenáll. 
A hálózat maga rendkívül jól kialakított, akárcsak a jegyrendszer. Nem hittem el, hogy tényleg elegendő csupán az 1-2-es zónákra szóló jegyet megváltani mindenhez, ami csak érdekelhet. Átszállni korlátlanul lehet, a beengedő kapuk pedig jól kiszűrik a bliccelőket.Para egyedül az on peak-off peak összekeverésével lehet, utóbbi esetben a napijegy csak fel tíz után érvényes. A metró az ultimate eszköz a közlekedésben, a felszínen ha eltévedünk, sincsen gond, hiszen max tíz perc séta múlva úgyis belebotlunk egy megállóba, onnnan meg már sima az út, az elsőre halál bonyolultnak tűnő átszállások is egyszerűvé válnak a következetes irányjelzéseknek köszönhetően. Bár, a metrókocsik meglehetősen szűkösek, kicsik, és alakjukban követik az alagút kerek formáját, a szélen 170 felett nagyon kényelmetlen állni, tömeg esetén meg totális a klausztrofóbia, a reggeli csúcsban egyenesen botrány a metró. Ebben a közegben melóba járni naponta, a felszínen meg borult az ég - nem csodálom, ha a londoniak rettentően bezárkóznak a metróban, a szemkontaktus tilos, azonnal elkapják a fejüket, amit ha tudnak, újság mögé rejtenek. Minden szerelvényen szétszórva (földön, ülésen) találni semmitmondó, ócska, Blikk-szerű lapokat, amiket magukhoz ragadhatnak. Sajnos, a terrortámadásokra emlékeztet, hogy a megállókban és a pályudvarokban nincsenek szemetesek. Ez adott helyzetben roppant kellemetlen lehet, mivel a takarító személyzet nem mindig sündörög a környéken.
Sokmindent írtam és talán bírnék még írni, talán meg is teszem, amint eszembe jut még valami érdekes. Ami biztos: London megannyi negyede mást és mást kínál: a West Endben shoppingolhatunk, Camdenben bohóckodhatunk, Sohoban bulizhatunk, Westminsterben bámészkodhatunk illetve hivatalnoskodhatunk, ésatöbbi, ez még vajmi kevés a városból. A legjobban talán az tetszett, ahogyan a musicalszínházak rendeződnek szinte negyeddé. A belépők árával kapcsolatban már nem vagyok ennyire pozitív, még jó, hogy nem érdekel ez a világ különösebben. Izgalmas, furcsa, merész város, az ó és a modern ötvözete, ahol az élet kimondottan drága. Ha belegondolok, a finom étel és a kellő kultúra ára együtt nagyon magas. Ez persze nem fogja eltántorítani a bizonyítottan igen sok London-rajongót.
