Idén megint két napra jutottam ki, az előzőről már szóltam, jöjjön hát a másodikról, egyben a fesztivál utolsó napjáról szóló élménybeszámoló. Türelmetlen és energiatakarékos látogatóimnak előre megmondom: némi Babyshambles, N&SK, Tankcsapda, Killers, Lee Perry és Justice lesz a tovább mögött.
A Pendulum elmaradása miatt (annyira nem sirattam) csak délután öt óra körül futottam be. Társaság megtalálása és a fröccs megvétele után gyakorlatilag már kezdett is a Babyshambles, amely a lemezei alapján simán szkippelhető együttes, csak ugye a frontembere botrányhős, aki, ha éppen túlszívja magát, el se megy a saját fellépésére. Ezúttal biztosan szerződéses kötelezettsége volt fellépnie, mert eljött és fél órával előbb kezdhetett, amit be is tartott. Igazából sem én, sem a többiek nem ertettük, miért is olyan jó dolog ez a Babyshambles, lotyogós, tucat brit gitárpopnak tűnt, de Pete Doherty színpadi produkciója sem hagyott mély nyomot bennünk. Annál inkább a fel-felsikoltó kislányokban, de ők úgyis kinövik ezt az egészet. Két szám után elfáradtunk a világzeneibe.
Éppen a Csík zenekar játszott magyar népzenét, mi közben letelepedtünk lazítani egy kicsit. Aztán jött az N&SK és a színpad előtti tér megtelt franciákkal. Belőlük egyébként idén is rengeteg volt a Szigeten, úgy hallotam, csak májusig 3000 francia vett elővételben hetijegyet. Szóval. Az N&SK egy népes, vidám, táncos, ska és multikulti zenekar, tangóharmonikában és hegedűben erős, a végére pedig már egészen rockos, sőt, metálos hangzást hozott. Jószerivel mindenkit megtáncoltattak, aki csak arra járt, ha pedig az ember elfáradt az ugrálásban, figyelmét a közönség soraiban itt-ott megbújó, vagy tucatnyi mutatványos magánszámára irányíthatta. Szépen végigvártuk a koncertet, aztán megindultunk a nagyszínpad irányába.
Mondjuk nem a Tankcsapda miatt, de ha már éppen várni kellett másokra, meghallgattam vagy 6 számot. Soha máskor nem hallok Tankcsapdát, csak álalában ilyenkor szigeten, ki tudja már, hányadszor. Igazából azt vettem észre, hogy a Tankcsapda kiválóan beleillik azon kevés dolgok közé, amelyek az idő múlásával nem változnak, értse ezt mindenki úgy, ahogy a legjobban szeretné. Lángnyelveket és füstoszlopokat úgysem láttam más előadónál idén a nagyszínpadon, úgyhogy a rajongók azt hiszem, megkaptak mindet, amit ebből ki lehetett hozni, a dalok legalább felét úgyis mindenki kívülről fújja, bár én nem csatlakoztam a refréneket kántáló sokasághoz.
Kisebb tiszteletkör után visszatértünk és bevártuk a Killers első három számát. A tavalyi koncertjüket nem láttam, utólag megtudtam, hogy szinte ugyanúgy nézett ki a banda, mint előző alkalommal, a háttérül szolgáló őszi tájkép (lemezborító) is ugyanilyen volt. Lényeg, ami a lényeg: a Killers egy (több) fokkal pozitívabb műsort produkált, mint a Babyshambles, kellemesen fogyasztható, stadionokba való indierockot játszott, a társaságból mindenki ringatózott rá, ez pedig már alapból pozitív, tudva, hogy közülünk leginkább én hallgatok ilyen zenéket, pedg én sem viszem túlzásba. Innen viszont már egyenes utunk vezetett vissza a világzenéhez, ahol már szépen eregette a füstöt jópofa kalapjából Lee Perry.
A reggae, dub, Jamaika szavak sokáig semmiféle extra izgalmat nem jelentettek nekem, értsétek ezt úgy, hogy távol tartottam magam ezektől. Mára eljutottam odáig, hogy azért el-elnézek már efféle koncertekre és ha az jó, akkor jól is érzem magam. Nos, ez a Lee Perry, aki ez évben hetvenkét éves és akire a műfaj alapítójaként illik ránézni, nagyon kellemes koncertet adott. Mókásan szakadt ruházattal, füstölő fejfedővel járt-kelt föl- s alá a színpadon, közben meg lankadatlanul hirdette a szeretet és a béke erejét. Ugyan én a jellegzetes, belassult reggae ritmust nem bírom túl sokáig, a szintiből érkező fúvósok és ugyanonnan ritkán, de annál erőteljesebben előtörő, durva pszichedelikus hangok ébren tartottak, sőt, a végére már én is átvettem a bólogatva táncolás alapjait. Utazóbörönddel együtt búcsúzott aztán az öreg, integetve tűnt el a színpad bal oldalán, de az ujrázást kiáltó tömeg visszahívta minden békeszerető ember nagypapáját. Minden eddiginél belassultabb ütemek kíséretében búcsúzott végül, a színpad jobb oldalában eltűnve. Minden arcon széles volt a mosoly.
Ezután leváltam a többiekről és elindultam a partysátrak irányába. Minimállal alapoztam egy kicsit a Medúzában, aztán tíz perccel éjfél előtt befurakodtam a Partyarénába, hiszen jött a Justice, amely kb tíz perc késéssel beindította műsorát. Eléggé rossz szóviccel élve azt mondhatnám, kiderült a nagy büdös igazság, mert a Justice beigazolta a vele kapcsolatos negatív híreszteléseket. A nagy hype maximum a Cross miatt lehet, mivel élőben meglehetősen hatásvadász és fárasztó szettet produkáltak. Már akkor tudni lehetett, hogy mekkora görények ezek, amikor a brit Radio1 szemét szúrták ki egy negyven perces szettel, pedig egy órát kértek tőlük. De térjünk vissza a tegnapba. A vizuál pont olyan volt, amivel házalni szoktak, fényesen ragyogó-villogó kereszt feszült a pult előtt, nem hiába foglalkoznak ők dizájnolással is, kétség nem férhet hozzá, stílusos ez a duó. A tömeg egyébként elviselhetetlenül nagyra nőtt, az emberek még a fényszórókat tartó szerkezeten is lógtak, levegőt alig lehetett kapni. Ebben a katlanban aztán csak féktelenül bulizva lehet valahogyan túlélni, az első taktusok bizony rendkívül jók voltak. Aztán jött az első kiállás. Aztán kb egy perc múlva a második. Aztán még egy és még egy, egészen éjfélig. A műsor gyakorlatilag kiállásokból állt ezek pedig igazából nem azért voltak, hogy felpörögjön a tömeg. Azt nem is engedték, nem adtak egy szabad öt percet a táncra, nem engedték felfutni a jó dolgokat. Természetesen leadták a Cross salágereit (DANCE, DVNO Stress), némileg megcsavart ütemekkel megspékelve, illetve darabokra szétszedve, de igazából egyikük sem futott ki rendesen. A kiállásokkal tulajdonképpen ünnepeltették magukat, a We Are Your Friends meg hiába nagyon jó kis nóta, meg imádja mindenki, de legalább öt formában hangzott el egy negyedóra alatt és még visszatapsolás után is ezzel szórakoztak. A dupla ráadással együtt is csak egy óra tizenöt perces műsor egyszerűen lefárasztott. Kár érte, mondjuk tényleg hülyén haltam volna ki, ha ezt nem tapasztalom meg. A DVNO-t azért még mindig nagyon szeretem.
Ezután még átszédültem a Blikk sátorhoz Rage Against The Machine tribute-ot hallgatni, de be se lehetett férni az óriási tömegtől, amelyen egyébként egy gumicsónak, illetve gumicsónak rajta Subscribe Bálinttal, úszott. Pár szám után elindultam haza, mert várt a hétfői meló.
