Coldplay - Viva La Vida Or Death And All His Friends
Utolsó gondolataimban sem jutna eszembe ilyen címet adni egy Coldplay lemeznek, a híres Delacroix festményt borítóra nyomni pedig végképp nem tenném az esetükben. Ebből arra mertem következtetni, hogy talán végre valami meglepőt is hallhatok a kritikusok szerint a szingli harmincasokra targetált, melankolikus poprock csapattól. Aztán hát persze, hogy a meghallgatás után nem történt semmi nagyon különös, még akkor sem, ha önmagához képest elmozdult is a banda, mégsincs ezzel semmi baj. Hiszen, tűnjön ez bármennyire furcsának is az előző mondatok után, én valahol igenis kedvelem a Coldplayt, pedig nem vagyok semmilyen értelemben sem szingli harmincas. Első lemezüket mondhatni szerettem is (a Don't Panic, Shiver, Yellow, Troubles, Everything's Not Lost című dalokat örömmel veszem elő néhanapján), bár ami utána jött, már nem mozdított meg bennem extra energiákat, mivel többnyire ugyanazt kaptam: könnyen befogadható, léleksimogató szépséget és melnakóliát, a nyálhatáron még pont belül. Dalaikból egyébként valóban árad valami koravén bölcsesség, ahogyan azt sokan állítják. Olyan érzése támad az embernek a Coldplayt hallgatva, mintha ezek a fiatalok (akik most azért már belenőttek a célcsoportba) végignézték volna életük(-ünk) filmjét előre; az embert és a popzenét általában foglalkozató témát - vagyis az emberi kapcsolatokat -, e film tapasztalataival felvértezve tennék a helyére, vágyakozva-beletörődve. Az új albumhoz nem akárkit sikerült megnyerni fő producernek: Brian Enot, akihez nem mellesleg a U2 legjobb korszaka (The Joshua Tree, Achtung Baby és igen, szerintem még a Zooropa is) köthető. Úgyis sokan állítják párba a Coldplayt a U2-val, ők most már a produceri szempontot is kipipálhatják. Az ő keze alatt a Coldplay tovább csiszolódott, gazdagodott: eddig nem hallott hangszerek tűnnek fel, a témák és a hangzás már nem annyira személyes, nem annyira drámai és melankolikus. Mondhatni magasabb nézőpontra váltott az együttes, Chris pedig már nem csak falzettben nyomja. Mindezek ellenére sem fogom gyakran elővenni, mivel nekem így is inkább súlytalan a cucc. Azért simán szerezhet kellemes, nyugodt perceket bárkinek, még a napi 14 órás darálóból hazavetődött sikerembernek is, aki ezt hallgatva szépen hátradőlhet egy fotelben, miközben eltűnődik ezen-azon, na de hagyom inkább e vastag sztereotípiákat a francba.
The Notwist - The Devil You And Me
A fenti, könnyebb falat után jöjjön egy picit nehezebb. Nem igazán tudnék kapásból olyan, német, indie bandát megnevezni, amelyik jól végzi a dolgát. Pedig a Notwist e lemez alapján ilyen, sőt, nem ma kezdte, hanem vagy tizenhat éve, lemezei rock, indie, electronic, noise, abstract, leftfield műfajcímkékkel futnak a Discogson. Az már más kérdés, hogy azok közel sem jöttek be az első benyomás alapján, sokkal inkább ez a Devil You And Me, amely kemény hat éves kihagyást követően jelent meg. Az előző munkákba való belehallgatás tükrében bizton állíthatom, jót tett az együttesnek ez a nagy szünet. Hallgattatja magát az album (legalábbis az első feléig bezárólag biztosan), hangzása letisztult és kiforrott, emellett van egy határozottan pozitív vonása: zeneileg egy pillanatig nem érezni rajta, hogy németek követték el. Merengő, már-már ambientes indie rock, amit ugyan kevesebb, de annál határozottabb, zörejes elektronika és vendéghangszerek serege (hegedű, trombita, fuvola, oboa, szaxofon, stb.) kísér nagyon kellemesen, bár az énekes énekstílusa, hanghordozása néha kifog rajtam. Ahogy már mondtam volt, a lemez első fele fogadható be könnyebben, ide tartozik az a négy tetszetős dal (Good Lies, Where In This World, Gloomy Planets, Gravity), amiket hajlamos voltam az elmúlt napokban szinte folyamatosan hallgatni. Hangulatuk persze tökéletesen fekszik e bejegyzés címére, a két lemez közül egyértelműen ez a komorabb-komolyabb produkció. Érdemes nekimenni párszor, biztosan megmarad belőle pár dallam napokig az ember fejében.
