Régebben semmi pénzért nem lettem volna hajlandó olyan buliba menni, ahol nem az általam favorizált zenék mentek. Ezenfelül, ha fizettek volna se tettem volna be a lábam egy hip-hop buliba. Azóta, ahogy mondani szokás, sok víz lefolyt a Dunán és én a mai napig nem rajongok a műfajért. Persze tudom jól, hogy vaskos ellenérzéseim még kissrác koromban növesztettem magamban, a tévéből, rádióból ömlő szenny ellen válaszul. Tudom azt is, hogy az absztrakt, kísérletezős vonal bizonyára bejönne nekem, de ott még nem tartok. Ami biztos, az május 24. szombat este, meg a DJ Swamp és az ő (szinte szó szerint) bombasztikus műsora.

Pedig alapjáraton elég lehangoló látványt nyújtott a Mokka Cuka úgy éjfél körül. Épp az Akkezdet Phiai nyomatott szellemes rímeket a jócskán tinédzserkorú közönségnek, mondjuk ezt a felállást sejtettem előre. A koncert után szét is széledt a nyáj, a tánctéren alig maradt ember, a gyerekek hazamentek, én meg asztalhoz ültem többedmagammal és vártam. Azt az infót kaptam ugyanis, hogy érdemes lesz megvárni a mocsaras dj-t. Ez egyébként elég nehezen ment és jól informált cimboráim arcára is kezdett kiülni már az unalom a botrányosan langyi és buligyilkos átvezető szett miatt, amit nem tudom ki játszott, de nem indította be az arcokat, az biztos.

Aztán eljött az egy óra tíz perc (vagy tizenöt) és megjelent az ember. Gyorsan előresiettünk, középre (hova máshova) aztán azt vettem észre, hogy ez a metálos külsejű tag (hosszú, váll alá érő fekete haj, fekete kapucnis pulcsi, az elején még zord baltaarc, egy szál cigi meg a sör) metált játszik és rászkreccsel. Ám az volt a nem mindegy, ahogyan ezt a tudományt művelte, mert esetében már lehet tudományról beszélni: biztos és villámgyors kéz, pofátlanul jó váltások, egy tűvel, két tűvel, szkreccselés a pultnak háttal állva, lemezzsonglőrködés, szkreccselés közönség felé fordított és megemelt deckkel, de ami a legjobb, hogy mindezt egy zenei stílusokon átívelő produkcióban. A kentarósok most biztosan legyintenek, de szerintem ők is élvezték volna. A zenéhez a metál és a hip-hop szolgáltatta az alapot, de került rá minden: break, dnb, pop, illetve számos nagy-nagy klasszikus, például a (Don't Fear) The Reaper a Blue Öyster Culttól és onnantól kezdve engem ki nem lehetett zökkenteni a tombolásból. Emberünk aztán felpattant a korlátra és szörfözött a tömegen, kétszer, de nem egyszer mikrofont ragadott, hörgött egy kicsit, mi meg vigyorogva ugráltuk mindezt végig. A hely méreteiből fakadóan a hangulat maximálisan családias és közvetlen volt, aminek a végén lehetett a legjobban örülni, Swamp ugyanis a tőle elvárható módon elővette piromán hajlamát. Első körben csak tűzgömböket lövellt az égbe és a közönség feje fölé. A második fázisban meggyújtotta saját kezét és aki akart, kezet rázhatott vele, az egyik srácra át is terjedtek a lángok (aggódni nem kell, teljesen ártalmatlan mókáról van szó). A végkifejletben pedig lelocsolta a pultot és felgyújtotta. A deformálódott skreccslemezeket aztán bedobálta a közönségbe, így lehettem én büszke tulajdonos, a korong aztán kézről-kézre járt a társaságban. E lemez nélkül is maradandó élményt nyújtott volna DJ Swamp, akihez amúgy bátran oda lehetett menni pacsizni, de így, a kissé megpörkölődött emlékkel a tulajdonomban csak annyit mondhatok, felejthetetlen buli volt!