Tegnap este belőttem a TV-t (a nethiány nagy úr), erre mit látok? A Subscribe zenél éppen vmi nagy színes tákolmány előtt, a királyi televízió egyes csatornáján, ráadásul élőben. Valami nem stimmel, gondoltam magamban, aztán beugrott, hogy sikerült telibekapnom az idei Fonogram díjátadót, hurrá. Ebből érezhető, mennyire léphette túl az esemény híre az ingerküszöbömet, de ha már a véletlen úgy hozta, végignéztem. A borzasztó rossz az egészben nem Balázs Pali arccsontja, amivel egy-egy elkapott pillanat alapján simán beszállhatna egy jó kis horrormoziba zombistatsiztának, nem a belterjes, elavult magyar szakma kínos maszturbációja (hiszen nem ma kezdték), de nem is a műsort látványos undottsággal végigülő zenészek látványa. Hanem az, hogy önmagában véve mennyire szomorú látvány ez az izzadságszagú kabaré, ahol azt próbálják éreztetni egymással az egybegyűltek, hogy valami nagynak a részesei, pedig dehogy. A görcsökben, a ki nem mondott szavakban végig jelen volt a zsigeri valóság: kurva nagy gáz van, a szőlő egyre savanyúbb. A merev és egysíkú hazai mainstream zeneipar utolsó táncainak egyikét láthattuk, az egyre lejjebb szállított aranylemez-limittel, a rettenetesen konzervatív hozzáállással és többségében állandó szereplőivel. Borzasztóan provinciális, kelet-európai volt az egész, de nem kell aggódni, nyugaton sem jobb a helyzet, csak ott még van bőven tartalék az éves költségvetésben a súlyos hegek kikozmetikázására. De ki a faszom ez a Márk?

Persze nem ennyire egyszerű a képlet. Az adott jelöléshez csatolni illik az értékesítés adatait is a slágerlistás helyzések mellé, na ezekre a dokumentumokra lennék én borzasztó kíváncsi. A hazai értékesítés szerkezetét vizsgálva mondjuk erős a gyanúm afelől, hogy nem érne nagy meglepetés, hiszen a megvásárolt albumok jellege nagy részben függ a népesség iskolázottsági és tájékozottsági szintjétől, kulturáltságától. Az viszont, hogy a szűk réteget (nevezzük most progresszívnek) képző közeg alig képes felszínre juttatni igazán érdekes produkciókat, az botrány. De vajon mitől lehet ez? Két csapásirányt érzek: az egyik a kiadók és a kereskedelmi rádiók dacszövetsége, amin a Petőfi rádió HDD-je sem segít. A másik viszont a zene értékesítésének problémája, egyszerűen nem vesznek lemezeket az ún. rajongók sem. A jelenleg érvényes modellben e kettő kombinációjával lehet csak bármit is felfuttatni. Ne csodálkozzon senki azon, hogy a régi gárda jön újra meg újra vissza, ha senki nem támogatja az újakat. Abban egészen biztos vagyok, hogy ez a mindent azonnal és ingyen mentalitás mindent lezúz, ahogyan a zenészek sem szedik meg magukat csak a koncertekből és a merchből, ez kamu. Kis országokban ez súlyozottan igaz, mivel egyszerű kultúrdemográfia az egész. Persze nem gondolnám, hogy a zenészek nagy álma lenne díjat kapni a már vázolt keretek között, pláne nem úgy, hogy már az elején elcseszik az egészet a jelölésekkel. Alapvető gondjaik vannak ugyanis. És a kör itt bezárult. Szemléletváltásra van szüksége mindenkinek.