Dave Gahan szólókarrierjének második, fontos állomása érkezett el ma, október 22-én. Bár sosem voltam feltétel nélküli híve az ő munkásságának, Depeche Mode-dal együtt sem, nagy kíváncsian vetettem bele magam az albumba. Főleg azért, mert a lemez húzódalának szánt, single formájában előbb megjelent Kingdom önmagában lemossa a teljes Playing The Angelt. Tegyük hát szívünkre a kezünket, és lássuk be őszintén: csak az nem vette észre e legutóbbi DM lemez erős középszerűségét, akit már csontvelőig átjárt a banda furcsa bűze és megváltóként várta az új anyagot, rácsodálkozva olyan dalokra, mint például a nem éppen stabil állagú, nyúlós Precious. Mondhatni, Dave-nek ezúttal könnyű dolga volt.

Ahogy a bevezetőben említettem, nem vagyok kimondott rajongó, ezt bármelyik mode-osnak megmondom a szemébe bele, még a Pecsa közepén is. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy a Depeche Mode sötét, szinti-giccse kikerülhetetlen jelenség a popzenében. Attól elvonatkoztatva, hogy milyen kifacsarodott értékrendet közvetít hallgatóságának, bizony kevés együttes mondhatja el magáról, hogy szinte mindegyik albumáról van egy-két dal, amit az egész világ ismer és bármikor eldúdol, ha meghallja a kezdő taktusokat. Meg merem kockáztatni, hogy erre még a U2, de még a Beatles sem volt képes. E daloktól én is be tudok indulni a tánctéren, de a rajongók és köztem az az alapvető különbség, hogy amikor kilépek a klubból és felteszem a fülest, nem DM fog szólni, hanem mondjuk Pantha Du Prince.

Dave Gahan figurájával kapcsolatban még erősebb kételyeim vannak, mert bár ő a DM hangja, prófétája, egója, rendszerint olyannyira előszeretettel játssza el a föld és a túlvilág között tántorgó, bukott angyal kétes értékű szerepét, hogy attól egy épérzésű ember vinnyogva menekül a fényre. 2003-as első szólólemeze, a gitárokra építkező, meglepő mód egészen pozitív hangulatokat is magában hordozó Paper Monsters rajongótáboron belüli, visszafogott sikert, valamint egy jó indulattal félházas (harmadházas?) Arénás koncertet hagyott maga után, ezenkívül nem szokták emlegetni.

Ám ez a második lemez valahogyan másként indult, ezért figyeltem fel rá. Először is: lehet, hogy nem volt zseniális album a Playing The Angel, de azon már három dalt maga a frontember írt, egyikből (Suffer Well) pedig kislemezdal lett, kezdett belejönni tehát. Másodszor: elődjénél sokkal elektronikusabb hangzást ígértek. Harmadszor: meghallottam a Kingdom-ot. Komolyan mondom, régen írt az anyabanda ennyire ütőképes, egyben azonnal befogadható slágert. Világgal, Jóistennel perlekedő kérdésfeltevéseit pedg még a sarki zöldséges is égnek ereszti nap mint nap, ha rosszul alakul a napi bevétel. Esszenciális sikerdal, na.

Ám a lemezt csomószor végighallgatva, reggel, buszon, munka közben, este, de még cikkírás alatt sem jut eszembe ennél pozitívabb mondat az anyag teljességére vonatkozólag. Félelmem beigazolódott, a Kingdom-mal tulajdonképpen majdnem az összes patront sikerült ellőni. Az anyag egyébként tényleg jóval elektronikusabb, mint elődje, olyannyira, hogy zenelieg nem lehet összevetni a kettőt. Ez mindenképpen jó pont, egyedül a standard profizmus a közös nevező, gyakorlott gárda dolgozott ezen is, Dave-nek meg csak ki kell nyitnia a száját és a megszokott varázs, amiért sokan annyira szeretik - a néhol bicsakló és egyszerű szövegek ellenére is -, de működni kezd.

A probléma itt kezdődik viszont. Az egy dolog, hogy megint nem sikerült eltávolodni a DM-től. Nagy hangulati mélypont, vagy tudatos rájátszás az oka, azt nem tudom, de hogy már-már elviselhetetlenül lehúzós, rossz a lemez hagulata, az biztos. Még bőven viselhető a DM lemezekről szintén lemaradt, vonósokkal megtámogatott nyitány, a Saw Something. Azt követi a már agyondicsért Kingdom, illetve a Deeper And Deeper tetszetősen agresszív zajfüggönye, de utána valami elpattan és egyszeriben terhes elfoglaltság hallgatni az anyagot. A Miracles volt az a pont, ahol minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne léptessek dalt és kivárjam az - elmaradt - csodát. Tipikusan az a dal, amire általában azt mondják, hogy szép, szomorú, megható. Az pedig, aki átlát a szitán, egyből rávágja, hogy ez ordító közhely, halmozott giccs. Utána gyorsan elő kellett vennem a Stay-t az előző lemezről, mert az ennél nagyságrenddel őszintébb szerzemény. Szóval sikerült ezt középre berakni, hatását meg jó nehezen lehet kiheverni, pedig a kellemes tempójú, bólogatásra ingerlő Use You-val minden rendben lenne. Két töltelékdal után következik az epikus, már-már himnikus Little Lie, amit már megint a DM-nek kellett volna lehozni, szépen fel is javították volna vele a legutóbbi lemez megítélését. A záró tételt jelentő Down-ról viszont felesleges annál többet mondani, hogy beletörődő, mélyszomorú szám és csak bevégzi a lehúzást.

Két album után már elmondható: Dave Gahan szólólemezei pont a hatékony szólókarrier egyik fő ismérvével, az anyabandától elszakadni képes változatossággal nem büszkélkedhetnek. Dave totálisan képtelen kiszabadulni a Depeche Mode szorításából, és nagy ciki, de a Paper Monsters hangyányit jobban is teljesített e tekintetben. Az Hourglass látványosan meglovagolja a DM legkomorabb pillanatait, a rajongók nagyon fogják szeretni, ezt borítékolom, de a bűvkörön kívül szinte senki. Mondjuk igaz, hogy negyedszázados múltat nehéz csak úgy hátrahagyni egy-egy album erejéig, de Dave Gahan személyes tragédiája maga a kultusz, amit ő épített ki és aminek ő lett választott, vagy kényszerű rabja. Számottevő fejlődésre képtelen szereplő a popzene színpadán, aki ugyan állandóan kérdez, de válaszok hiányában ugyanazt az életképtelen életérzést, teljesen reménytelen világnézetet tuszkolja tinédzserek millióiba, ami őt is a halál szélére sodorta, legalább egyszer.

SUMMA: 3,5 / 5