Élni Sabina szerint annyi, mint látni. A látást kettős határ szabja meg: a vakító, éles fény és a teljes sötétség. Talán ez okozza, hogy Sabina viszolyog mindenfajta szélsőségtől. A szélsőségek határt vonnak, melyen túl véget ér az élet, s az extrémizmus szenvedélye mind a művészetben, mind a politikában nem más, mint rejtett halálvágy.
A fény szó hallatára Franz előtt nem a lágy nappali fénybe merülő táj jelenik meg, hanem maga a fény forrása: a nap, a villanykörte, a reflektor. Ismét metafórák jutnak eszébe: az igazság fénysugara, az értelem vakító fénye és így tovább.
Akárcsak a fény, Franzot a sötétség is vonzza. Tudja, hogy manapság nevetségesnek tartják, ha az ember eloltott lámpánal szeretkezik, s ezért égve hagyja a kis fényt az ágy fölött. Hanem amikor Sabinába hatol, becsukja a szemét. A gyönyör, mely elönti, sötétséget követel. Ez a sötétség makulátlan, tiszta, nincs benne gondolat és látomás, ez a sötétség végtelen és határtalan, ez a sötétség maga a végtelenség, amit mindnyájan magunkban hordozunk. (Igen, aki a végtelenséget keresi, csukja be a szemét!)
Amikor érzi, hogy testében szerteárad a gyönyör, Franz terjeszkedik és feloldódik sötétségének végtelenjében, maga is végtelenné válik. Csakhogy minél nagyobbra nő a maga belső sötétségében, annál jobban zsugorodik a külseje. A behunyt szemű férfi csak roncsa a férfinak. Sabinának kellemetlen ez a látvány, nem akarja nézni Franzot, ezért ő is becsukja a szemét. A sötétség azonban Sabina számára nem a végtelenséget jelenti, hanem puszta nemtetszést a látottakkal szemben, a látottak tagadását, a létezés elutasítását.