Az utóbbi két hétben jóformán csak a Snowman új lemezét hallgattam és azt vettem észre, hogy egyre inkább magába szippant az anyag. Nagyjából mostanra telítődtem az indie rock zenékkel, éppen ideje volt valami mást találni magamnak, ami ezeknél karakteresebb, keményebb, vadabb, izgalmasabb, de semmiképpen se metál, mert azt még nem bírom. Mondjuk alapvetően rockzenének hívják az ilyet, de azok többsége nem rendelkezik azzal a bizsergető elborultsággal, mint amivel az ausztrál Snowman, sorban negyedik albuma bír. Az art-rock kategóriába sorolják be az okosok (gondolom nem a Tool vonalon), én csak azt mondom, az alternatív jelző bőven elég rá. Már a borítója is ínycsiklandó, az indító track pont úgy szól, ahogyan egy ilyen borítóval rendelkező kiadványtól elvárni. Az album felére jellemző, totál bekattant, fröcsögő-köpködő-ordibáló énekes mantráitól meg aztán végképp szerethetővé válik a lemez, legalábbis számomra. A zenei körítés is példás: a gitártépés, valamint a frontember zaklatott agymenése, zongora, fúvósok, zajok és egyéb, furcsa effektek szorításában teljesednek ki. Ez általánosságban igaz az első öt számra (csak a zseniális The Blood Of The Swan számít kivételnek), utána viszont előtérbe lép a négytagú banda két másik szereplője vokál terén is, a sebességből visszavesznek és jó súlyos befordulásba kezdenek. Én ugyan nem fordulok be velük az árokba, mindazonáltal kellemes hallgatnivalót nyújtanak mostanság, egyébként eléggé túlzsúfolt munkanapjaimban, főleg, ha éppen teleordítanám az irodát válogatott ocsmányságokkal.

Ajánlott számok: Our Mother (She Remembers), We Are The Plague, The Blood Of The Swan, Daniel Was A Timebomb, She's Torning Into You, The Horse Pts. 1 & 2, Do The Sleepwalk