Ez itt a Balaton Sound beszámoló második része. Ajánlom mindazoknak, akik ott voltak, de azoknak is, akik nem. Továbbá, akik végigolvasták az első részt és még bírják szuflával, végül, de nem utolsósorban pedig azoknak, akik szeretnék megtudni, hogyan is láttam én a B-52's, a Krafty Kuts, illetve James Holden fellépését. [a szöveg közvetlenül az első epizód folytatása]
Na de most már tényleg meg kellett érkeznem a B-52's koncertjére, amely, azt kell mondjam, frenetikus volt. A B-52's tipikusan az az együttes, amelynek dalaiból nem is egyet mindenki ismer a világon, legfeljebb csak a koncerten esik le, hogy azokat bizony ők játsszák. A közönségben, micsoda meglepetés, az idősebb korosztály képviselői is feltűntek, ők valószínüleg csak e koncert miatt váltottak belépőjegyet, de száz, hogy egy rossz szavuk nem volt a produkcióra, már ami a hangulatot illeti. Folyamatos tánc és mulatság, vigyorgó fejek voltak mindenfelé. A zenekar így, ötven-hatvan felé járva is pörög, a frontember Fred Schneider beszédhangja pedig egyszerűen kitörölhetetlen emlék marad. A Love Shack és a végére hagyott Rock Lobster még a legpasszívabb nézőből is előhozta az önfeledt idiótát. A koncert végeztével az volt az első gondolatom, hogy aki erre nem képes bulizni, az egyszerűen nem ember, vagy legalábbis nem volt gyerekszobája.
A következő fellépő Booka Shade volt a listámon, de mielőtt beszédültem volna a Samsung arénába, pörögtem egy kicsit az MR2-nél, illetve csak azért is megnéztem a Rádió 1 színpadot, ami, nos, nem volt felemelő élmény: erről elsősorban a Hamvai-féle MC technika tehetett. A második szóviccnél már ott se voltam.
Booka Shade-re nagyon kíváncsi voltam, úgyhogy pont időben, fél egykor léptem be az arénába. A hely persze nagyon hasonlít a szigetes partyarénára, közönségét tekintve is, illetve van egy felettébb jópofa tulajdonsága: sokkal nagyobb belülről, mint amekkorának kívülről tűnik. Odabenn éppen house-nak csúfolt veretes minimál szólt, a hang kicsit kongott a sátortérben, amely persze tele volt robotokkal. Néha jó dolog robotnak lenni, úgyhogy megindultam előre és merev, gépies mozgás közepette vártam a Booka Shade-et. Hát nem jött. Fél óra is eltelt már, közben vagy hárman kértek tőlem ekit, a színpadon még mindig Pöli válla és feje villogott. Bár később némi mozgolódást, laptop cipekedést véltem látni, ott és akkor elviselhetetlenül nagy messzeségbe tűnt a Booka Shade, úgyhogy megszűntem robot lenni és kb negyven, negyvenöt perc monoton várakozás után kievakuáltam magam a sátorból.
Kb. pont jókor, mivel közeledett a másik nagy időpont, a fél kettő, a Krafty Kuts, méghozzá a rettegett a VIP telepen, amit már eleve órák óta ostromolt a kitartó közönség. Fél kettőkor legalább száz-százötven ember tolakodott a bejáratnál, a biztonságiak pedig meg se moccantak. A tömeg egyre feszültebb lett, ezalatt én egy fröccs segítségével furakodtam be (kösz, Csabi!). A helyzet hamarosan pattanásig feszült és az elégedetlenek hangos nemtetszésére megnyíltak a kapuk, pont, mielőtt kitört volna a lázadás, jöhetett az egymásrataposás! Amint beértem, már szólt is a Krafty Kuts, valószínűleg pontosan kezdett. A Red Lounge táncterme percek alatt megtelt és még az óriási ventillátorok sem tudták megfékezni a kazánház fílinget, de a szett mindenért kárpótolt. Az ürge tényleg zseniális, bár az első egy óra meglepetést nem hozott, csaknem egy az egyben a blogomba linkelt mix ment le, apró módosításokkal csupán.Ez persze egy pillanatra sem szegte kedvem és elindult a majdnem két órán át tartó tombolás. Martin Reeves bevetett mindent, ami egy jó breakbeat bulihoz kell: villámgyors váltásokat, jobbnál-jobb break slágereket, stratégiai pontokon meg régi pop-rock slágereket (Metallica is volt ám!) mixelt a szettbe, gyakori és sebes szkreccseléssel kísérve, MC hangmintákkal megspékelve. Egy idő után kénytelen voltam kiszabadulni a helyről az oxigén hiánya miatt, de amint visszatértem, minden ugyanott folytatódott, ahol nálam abbamaradt, pillanatok alatt visszarázódott az ember a buliba. Kétség kívül a szombat este egyik legkellemesebb bulija volt: a Justice, DVNO című nótája jelentette azt a pontot, amit ideális pillanatnak véltem a csúcsponton távozáshoz, ugyanis hivatalosan már egy órája játszott James Jolden, őt pedig mindenképpen meg akartam nézni.
Elég gyorsan átértem a T-Mobile teraszra, Holden már javában küldte a rá jellemző nagyon okos, végtelenül kifinomult house-t. Matek house-nak is szoktam becézni ezt az új, kísérletezős, de nagyon kiszámolt, minimalista stílust. A szett tökéletesen összeállított volt: nagyon aprólékosan építkező, precíz íve végképp meggyőzött afelől, hogy ez a Holden gyerek valami egészen elképesztő dolgot művel a pult mögött, fényévekre van attól, amit az ember alapjáraton gondol a house-ról, és most itt vegyétek úgy, hogy letudtam egy "itt a house megújítója" című tiszteletkört. Gyakorlatilag nem lehetett érzékelni sem az idő múlásást, sem pedig azt, hogy minden egyes másodperccel jobban beindultál a zenére, a visszatérő motívumokkal is remekül eljátszott. Ínyenceknek való mulatság volt, miközben szépen felkúszott a napkorong a Balaton horizontja fölé. Ehhez jobb zenei aláfestést nem lehetett ott elképzelni!
Summa summarum: nagyon jól éreztem magam abban a szűk tizenkét órában, amit a fesztiválon töltöttem. A teltház gondolata riasztott eleinte, de a valóságban egészen jól elfért az a kb. húszezer ember. A stílusok szerint úgyis erősen tagolódott a közeg, a fincsi programokat gond nélkül meg lehetett tekinteni. Ami a szolgáltatásokat illeti, voltak apró gondok (nem elégséges kaja, nem elég finom kaja, drága kaja, a jéger hiánya, a kevés nyugágy, stb.), de nem tűnnek a fenti kellemes emlékek tükrében vészesnek. Az persze merő túlzás, hogy a Balaton Sound valami elit szórakozás lenne, mert nem az, de a limitált létszámmal, a változatos, Szigethez képest valamivel trendkövetőbb programkínálatával (Fatboy Slimtől és a Massive Attacktől most eltekintek, úgysem azokra mentem), és persze a Balaton vizével együtt egy kifejezetten élvezhető nyári program.
