Meglehet, hogy ekkora késéssel élménybeszámolót írni nem túl üdvös dolog, de a késlekedésnek több oka is volt, ezek közül az egyik, hogy a koncert valami megmagyarázhatatlan és elsőre nem kifejezhető módon ragadott magával. Ugyanis amint hazaértem, rögvest nekiláttam megírni a beszámolót, de be kellett látnom, ez nem fog menni. Mellőzni akartam ugyanis mindenféle, kvázi-sajtós szófordulatot és okoskodást, meg le kellett, hogy csillapodjon bennem pár dolog.
Mindazonáltal Genesis-P-Orridge munkásságát és okkult ámokfutásait ismerve elég sokkoló, vagy ha úgy tetszik, rémisztő produkcióra készültem lélekben, bár, ha Throbbing Gristle koncert lett volna, ez irányú paráim biztosan bejöttek volna. Így viszont egy teljesen normális, emberközeli, a végére szellősen megtelt hajó ellenére is szó szoros értelemben véve családias hangulat uralkodott elejétől a végéig.
Este kilenc után pár perccel érkeztem VidaL kollégával, aki aztán gyorsan el is tűnt mellőlem telefonálni vagy fél óra hosszat, ez idő alatt a meglehetősen kevéskének tűnő látógatói létszám alig látszott felduzzadni, így kényelmesen helyezkedhettem el többedmagammal a színpad előtti harmadik sorban, pont középen. Minimális színpakép tárult elém két kivetítővel és a mikrofonállványokat, a középen lévő emelvényt, meg az oktapadot takaró, csillogó felületű szövetekkel. Aztán eljött fél tíz és megjelent az Úr/Hölgy.
"Are you really free?" - szegezte nyomban a lét egyik alapvető kérdését hallgatóságához a művész/nő, én meg azon kezdtem gondolkodni, mennyire 'kapóra jött' Genesisnek a saját átalakulása, mivel bőven szolgáltat alapanyagot egy turnéhoz. Ennek megfelelően a kivetítőn e folyamatot láthattuk részletekbe menően, kronológiailag fordított sorrendben. A koncert másik, szomorú és egyben katartikus pillére Lady Jaye-re (a feleség és igazi társ, aki tavaly váratlanul meghalt) való emlékezés a kivetítőn, a szavakban, a gesztusokban. Az ember nem érezhetett mást, mint e bizarr páros voltaképpen gyönyörű kapcsolatának maró hiányát, az előadás mégsem fordult mély gyászba. A másik fél elveszítése hatalmas tragédia egy ember életében, mégis, Genesis és csapata mindezen felülemelkedve, megrendültségében is erőt mutatva, méltó módon emlékezett. Tették mindezt allűrmentesen, közönséggel és egymással aktívan kommunikálva, mosolyogva. Zeneileg egyébként a produkció nagy része, mondhatni sima alterrock muzsika volt, de a képet azért árnyalták az oktapadból előcsalt szövegminták és a háttérben megbújó, néhol előtérbe kerülö zaj/elektronika. Leginkább mégis a stabil rokkolásra fog emlékezni mindenki, számomra ott és akkor nem volt ennél vagányabb dolog. Az együttes minden tagja kitett magáért, a 25% magyar dobos zseniálisan játszott, a szőke basszeros minden színpadi mókában benne volt, de sok férfi példát vehetne a gitáros hölgy odaszánt, energikus játékáról (neki meg a férje magyar származású). Genesis meg az okkultista mágustól kezdve a guminő-ábrázatig bezárólag mindenféle szerepet eljátszott hihetetlen arcjátékával. Bár a koncert íve néhol megpihent, mentségére legyen mondva, hogy minden esetben pont a leülés előtt sikerült nagyokat váltaniuk, így végig fenntartották az érdeklődést. A kivetítő jelenetei a végére már elkalandoztak a plasztikai műtéttől, ám a nemi identitás és annak bizonyossága (?) állandó téma maradt: feltűnt Bowie mester, láthattunk férfias nőket és nőies férfiakat egyaránt, néhol bizony a közönség megbotránkoztatására (bőven az első óra után volt!). A legjobb az utolsó három, ráadás nóta volt, egymás után hatotta meg, majd pörgette fel az örömtánc szintjéig az embereket a PTV(3), ezek voltak azok a pillanatok, amikért megérte kitartania annak is, akit esetleg csak kíváncsiságból vezérelt oda a sors. Teljesen pozitív élményekkel és érzésekkel távoztam a majd' kétórás koncert után. Többször valószínűleg nem láthatom már őket, így az élményt nyugodtan megduplázhatom magamban.
