A név ismerős kell, hogy legyen az elektronikus zenét széles látókörrel kedvelőknek: Jack Dangers (és együttese) 1987 óta aktív, szinte kezdetektől fogva jelen van a színtéren. Stílusa behatárolhatatlan és egyedi, mindemellett ő az, akinek tényleg elnézzük, hogy pusztán hangmintákból építezik. A lemezről-lemezre megújuló MBM új anyagával visszatér a jazzelgetős korszaka előtti önmagához, de közben azért belenyúl a dubstep és a kísérleti zenék világába.

Meat Beat Manifesto nevét sokáig csak bennfentes amerikai rajongói ismerhették, pedig első lemeze - Storm The Studio - már 1989-ben megjelent, azt pedig gyorsan követte a 99%. E két lemezével egyből felhívta magára a figyelmet: kortársait megelőzve kombinált stílusokat elképesztő méretű hangminta gyűjteménye segítségével. Az ipari ütemeket és hangulatot ötvözte törttel, dubbal és hip-hoppal, de nem állt meg ezen a ponton, lemezről-lemezre továbbfejlesztette hangminta-készletét, saját határait is egyre távolabb helyezte. Lemezeit európában a brüsszeli székhelyű Play It Again Sam jelentette meg, általa olyan nevek közé került, mint Mr. Oizo, Laurent Garnier, a Freestylers, Tiga, vagy éppen a modern tánczenét megteremtő The Prodigy. Egy nagy húzás miatt viszont lefogadom, hogy jobban fog derengeni a fejekben az MBM: Prime Audio Soup című száma ugyanis szerepelt a Mátrix első részének hivatalos soundtrackjén. Számomra legemlékezetesebb megmozdulása mégis a Live '05 című koncertfelvétel, amely ereje teljében mutatja a bandát. Ennél már csak egy erről készült DVD lett volna nagyobb ajándék, mivel a MBM fellépései a vizuális körítés miatt is híresek: a kivetítőktől kezdve a táncosokig szinte mindent bevet a show érdekében. A hangzás mindeközben rengeteget változott, Dangers legutóbb jazz zenészeket vett maga mellé, az eredmény teljes valójában az At The Center című, 2005-ös lemezen mutatkozik meg, bár jazzes hatásokat már az 1998-as Actual Sounds + Voices címűn is hallhatunk. Nekem ezekkel semmi különösebb bajom nem volt, de a rajongók egy része már inkább elfordította orcáját a produkciótól. Eljött aztán a 2008, az új MBM nagylemez éve, kiadója pedig a Metropolis, amely eddig inkább gyengén muzsikáló előadókkal próbálta feltölteni túlzottan ipari / darkelectro kínálatát.

Jack Dangerst szerencsére nem olyan fából faragták, hogy saját kardjába dőljön holmi elavult, gyenge munka leszállításával. Inkább elhagyta a jazzel való játszadozást, fókuszálta kreatív energiáit, így az Autoimmune talán az eddigi legtöményebb, legsötétebb munkája lett, amely megtartja az életmű legerősebb oldalát, a dub és a hip-hop keresztezését, miközben magába olvasztja a dubstepet, az IDM-et, az ambientet.

Mégis, az Autoimmune-t hallgatva végig azt éreztem, ez egy igazi, tömény dub lemez. Igaz, az MBM voltaképpen mindig is dubban utazott, hiszen a hangmintákkal való zsonglőrködés a dub lényegi részét képezi, pláne ha masszív szubbasszusok és elszállós hangok-zörejek kísérik, de ezen az új lemezen mindezt egészen elképesztő dózisokban kapjuk az arcunkba. A lemez ennélfogva inkább középtempós, bólogatásra ingerlő, illetve mélyen alászállós és elvont, nehéz anyag. A hangminták illesztése terén roppant szigorú: egyszerre kevesebb minta szólal meg, de azok nagyon szilárd vázat képeznek a számokhoz, ezért első hallásra még túl erősnek tűnhet a konzisztencia, amely egyébként a ritmikában is megmutatkozik. Aztán szépen előjönnek az apró finomságok, mint például a Young Cassius szövegére reflektáló játékosság. Ez a hip-hop track egyébként magasan a legjobb a lemezen, szövegét MC Azeem löki, hallgatása közben olyan megfizethetetlen érzésünk támad, hogy a MBM a legvagányabb dolgok egyike a világon. Hasonló hatást vált ki az intrót követő I Hold The Mic! is, amelyben az a Daddy Sandy mond sajátos programbeszédet, aki a rajongók egyik kedvenc lemezén, a Subliminal Sandwichen is közreműködött (Nuclear Bomb c. track), gondolom nem véletlen, hogy tulajdonképpen vele indul az album. Nagy erősségek még a dubstep területébe kalandozó Lonely Soldier és Guns N Lovers (e kettőből kislemez is készült), illetve még bőven jó a Solid Waste, bár itt a reppelés ritmusa kissé egysíkú, túlontúl egyenes. Az album másik, összességében hangúlyosabb felét a súlyos dub és a befordulós ambient teszi ki. Előbbiből Daddy szövegelése után rögtön ízelítőt kapunk a Hellfire segítségével, bár a visszatérő szövegminta szerint ez még csak egy teszt, sugallva, hogy ennél komolyabb dolgok várnak még ránk. Szépen rájátszik e felütésre a következő track, az erősen IDM-es ütemekkel és zajokkal operáló Less, amely már képes a lélek megszorongatására. A leggonoszabb track viszont kétség kívül a harmadik harmadban lévő 62 Dub, ez a majdnem hat perces, kínzó belassulás és befordulás. Kár, hogy a rá következő Colors Of Sound jel-zaj káosza már inkább zavaró jelenlétet képez. Fülnek ugyan nem ennyire fájónak, de szintén inkább átvezetőnek éreztem a Children Of Earth és a Return To Bass című darabokat, és bár nagyon kellemesen indul a Spanish Vocoder, sajnos leül a végére, a keretként (igazából sokkal inkább névjegyként) funkcionáló International módosított visszatérését meg teljesen indokolatlannek éreztem ezen a ponton.

Ám e számomra nem tetszetős befejezés élménye gyorsan szertefoszlott bennem. Az Autoimmune megmaradt olyannak, amilyennek érzésem szerint Dangers akarta: sokrétű, nehéz, ínyenceknek való lemeznek, amely garantáltan örömet fog okozni rajongóinak és új hallgatóságának egyaránt. A Metropolis Records meg jó vásárt csinált, végre már.