Huszonöt év. Ennyit kellett várni az új Bauhaus lemezre, de a szituáció nem csak ettől szokatlan. Ugyanis Peter Murphy, a gót hölgyszívek abszolút kedvence már a megjelenés előtt bejelentette, hogy ez az utolsó Bauhaus anyag, amit még turné sem követ, mivel a banda feloszlik, megint és végleg. Ekkora kihagyás után albummal előállni többnyire szerencsétlen és erőltetett végeredménnyel kecsegtet, kivéve, ha az előadók nem veszik annyira nagyon komolyan magukat. Itt pedig ez történt, ezért egészen kellemes hallgatnivaló lett a Go Away White.
A Bauhausra leginkább a goth zenei szubkultúra alapvető együtteseként illik gondolni. Az 1979-es Bela Lugosi's Dead című nótát követő hisztéria, na meg persze az együttes színpadi megjelenése miatt ezt nem is lehet kétségbe vonni. Ám a Bauhaus zenei hatása ezen bőven túlmutat, Daniel Ash gitárjátéka rányomta a bélyegét szinte mindenre, ami a posztpunkban történt és ami utána jött, példának okáért a mai napig felcsendül egy-egy Bauhaus klasszikus az indie bulikban. Az együttes amúgy elég gyorsan feloszlott négy album után 1983-ban. Az első kettő (In The Flat Field, Mask) felejthetetlen munka, a kedvenc Bauhaus számaim erről a két lemezről származnak, azok közül is leginkább a Stigmata Martyrt veszem elő, ha nosztalgiázni támad kedvem. Jobb pillanatok azért akadtak a The Sky's Gone Outon és a Burning From The Inside-on is (utóbbiról például a She's In Parties), a mai napig az első két lemezzel érdemes kezdeni a Bauhausszal való ismerkedést. A feloszlás után újrakiadások és válogatáslemezek bosszantó rohama következett, illetve 1999-ben egy nagyon jó koncertalbum, a duplalemezes Gotham, amely egy 1998-as, New York-i fellépés megörökítése. 2005-2006-ban lezajlott még egy újjáalakulós turné: Peter Murphy végre teljes vámpírdíszben tetszeleghetett feketeruhás rajongói előtt, adott esetben még a magasból is leereszkedett, fejjel lefelé lógva, biztosítókötéllel persze. Én sajnos nem ezt a produkcióját láthattam 2006-ban a M'era Lunán, de a koncertet a mai napig emlegetem. Itt már sejteni lehetett, hogy jön új album valamikor, aztán eljött 2008 és megtudtuk, lesz új album, de Bauhaus az már nem lesz többet.
Valahogy mégsem érzem emiatt a sokkot. Ám a lemez meghallgatása előtt még gyorsan végiggondoltam magamban a várható végkifejleteket. Arra még csak gondolni se mertem, hogy ezzel a Bauhaus mindent elsöprő klasszikust készít (ez bejött). A gyatra munkának ennél már nagyobb esélye volt, sokan elbuktak már a nagy visszatérősdiben (lásd a Speciment), de a Bauhaus nem is akar visszatérni. Egyetlen opció maradt hát: a "zenélünk még egy jót a végére" - féle hozzáállás. A Go Away White pedig pontosan ilyen.
Egyszerű, nagyon laza rocklemeznek indul az album. A Too Much 21St Century nem egy túlbonyolított darab, szinte bluesos basszussal, nagyon fülbemászó dallammal, abszolút működik. Az Adrenalin még jobb lett, hangulatában felidézi bennem a régi szép időket (Peter Murphy kiáltozik is rendesen azon a vérfagyasztó hangján), mégsem komor és sötét, teljesen természetesnek hat. Az Undone picit visszavesz a pozitív hullámból, de az International Bulletproof Talent bizonyít, ízig-vérig Bauhaus nóta, akárcsak az Endless Summer Of The Damned, amely ismét felrakja Peter Murphyre a vámpírköntöst. E rockos lendületet a Saved sajnos megtöri. Lassú számnak illik szerepelnie egy rocklemezen, de az első öt szám könnyedsége szempillantás alatt válik itt semmivé, ezen még a szaxofon és a dubos alap sem segít. Az utána következő Mirror Remains már némileg jobb lett, de az ember itt már nagyon vágyik vissza a lemez első felét jellemző természetességre és lendületre. Hálisten ezt gyorsan visszakapjuk a Black Stone Hearttal, amely a lemez egyik, ha nem a legjobb dala lett. Egészen biztos vagyok abban, hogy a gótbulik egyik új slágere lesz, ráadásul cseppet sem lehangoló nóta, hiszen még fütyörésznek is benne! A következő, The Dog's A Vapour lassan indul, de végre, igazán előhozza a régi-jó Bauhaus muzsikák alatt érezhető libabőr-effektust. A gitár és Peter Murphy vad kiáltozása pszichedelikus élménnyé fokozza ezt a dalt, amelyet simán beszavazok a legjobb szerzeményeik közé. A lemezt a közel-keleti hangulatú Zikir zárja, ami nagy kár, mivel a szám rövid és súlytalan, szertefoszlik a térben.
Huszonöt év. Ennyit bárki megérez magán, még olyan legendák is, mint a Bauhaus. A banda jól tudta ezt, és emiatt sikerülhetett olyan élvezetesre a Go Away White nagyobbik fele. Leginkább az első öt számban tapasztalt, sessionzenészekre jellemző lazaság áll neki jól. Amikor komolykodni akar, mellényúl, ez alól csak a Dog's A Vapour jelent kivételt, az viszont a legjobbak egyike lett. Így marad meg emlékeimben ez a lemez és maga az együttes is, amely a rá leselkedő veszélyek ellenére végülis tisztességgel, stílusosan zárta munkásságát.
SUMMA: 4/5
