Bevett szokás az év végén toplistákat összeállítani az óév terméséből, én sem teszek másképp, természetesen zenei fronton. Teszem ezt annak ellenére, hogy 2007 zeneileg alig volt élvezhető és jóformán egy kezemen meg tudnám számolni a számomra kiemelkedő alkotásokat. Persze csak az általam lefedett spektrumon belül, amit ugyan egyre nehezebb pontosan behatárolni, de biztosan nem tartozik bele például a metál, vagy a hip-hop. Lássuk tehát az alábbi rövidke listán, mi volt számomra figyelemreméltó 2007-ben. Direkt nem azt írom, hogy a "legjobbak", ez a lista olyanokról szól, amik megmaradtak emlékezetemben egy hónapnál tovább. Ebből kifolyólag hanyagolom a Justice, a Klaxons, a Simian Mobile Disco, az Arcade Fire, vagy éppen Amon Tobin lemezét: ezek mind-mind teljesen jó, sőt, adott esetben kiváló alkotások, mégsem tekintem őket nagyon az életem részének, írjon róluk más.
A Place To Bury Strangers - A Place To Bury Strangers
Igazából ők azok, akiket egy tisztességes kritikus valószínüleg nem ide, hanem a 2007-es év leglátványosabb nyúlása kategóriába tolna, mivel, hát, nem nehéz párhuzamot vonni Oliver Ackermann együttese, valamint a Jesus And Mary Chain Psychocanyje között. Ám ez a tény mégsem tudja nálam annyira lerontani ezt a produkciót, mivel a lemez amúgy kiváló darab, nincs rajta rossz track. A zajpop, mint olyan, lehengerlő dolog, nincs is jobb az elhaló vokálhoz passzintott porszívóeffektnél. Külön öröm, hogy eredeti darabom van ebből a csupán 500 példányban kinyomott albumból. Az már nem annyira öröm, hogy élőben is láttam őket, mert nem sikerült jól az a koncert, igaz, gyaníthatóan főként önhibájukon kívül. Nagyon személyes adalékul jegyzem itt meg, hogy Manhattan utcáit járva többnyire őket hallgattam, így a zenéjük megmásíthatatlanul egybeforrt e kalandozós barangolás élményével, ebből pedig egy banda sem jöhet ki rosszul. Nem lesznek amúgy kasszasiker, de remélhetőleg még egy nagylemezt összedobnak, mielőtt teljesen lejön róluk a new yorki cipőbámuló fiatalság.
Burial - Untrue
Nem is rég írtam róla, a dubstep stílus úttörőjének számító Burial második, szerintem jobb lemezéről. Még az évvége előtt csúszott be és milyen jól tette. Nem volt még ilyen album 2007-ben, amely a külvárosi, szürke, gondterhelt világot ennyire egységesen, ennyire vegytisztán és töményen képezte volna le. Az Untrue elejétől a végéig működik, a komor hangulat, a sötét színek ellenére is gyönyörű alkotás, helyenként igen megrendítő. Azonnal magába szippant és a hallgató már csak a trip végén tér magához, aztán újra és újra megkívánja. Egészen új hang az elektronikus zenék világában, kipróbálni meg kötelező.
Black Strobe - Burn Your Own Church
A kritikusok körében sokkal szebb napokat is megélt Black Strobe az év legbevállalósabb váltását produkálta nyáron. A kritikusi és közönségsikereket egyaránt felhalmozó, electro-minimál-house-electroclash-EBM formulát lecserélte ún. dance-rockra. Ez annyit jelentett, hogy az eredetileg két főt számláló formációból kivált a DJ (Ivan Smagghe), aki a régi hangzásért leginkább felelős volt, a maradékot képező, mackós alkatú Arnaud Rebotini pedig pedig véghezvitte régi álmát, rockbandát alapított. Az eredményt szétcincálták, leköpték, meggyűlölték a kritikusok, és megmondom őszintén, én sem öleltem keblemre azonnal. Első meghallgatás után azt gondoltam, hogy rocklemeznek szar, electro lemeznek nem eléggé electro, és ezzel a megállapítással nagyjából sikerült csatlakoznom a főáramlathoz kritikusi fronton. De. A lemez furcsa kettőssége idővel mégis működőképessé válik, a későbbiekben egyre jobban megkedveltem és beláttam, kb. a fele nagyon erős darabokból áll. Érdemes felfedezni (még Egyedi Péternek és tetszett), mivel véleményem szerint sokkalta merészebb és izgalmasabb a dolog, mint például a nu rave (ehh, a kifejezéstől falnak megyek), ami úgyis eltűnik 1-2 éven belül.
Interpol - Our Love To Admire
Az Interpol idén megjelent nagylemezét leginkább a nagyon erős sorlemez kategóriába szokás besorolni. Egy szomorúan végződött berlini utazás közepén ütött be, de olyannyira, hogy az első számnál (Pioneer To The Falls) sikerült egy hónapig leragadnom, miatta nem is hallgattam a többi dalt, pedig azok is kiválóak. Nem vidám lemez, de az a fajta melankólia, amit az Interpol nyomat, nem azonos a totális lemondással és beletörődéssel, nem és nem. "Az Interpol nem a szomorú, lúzer kamaszok zenekara" - írta Inkei Bence a Quartban, és mennyire igaza van. Sokkal inkább egy kifinomult, az életet szürkébb árnyalataiban is láttató hangulaté, amely telis-tele van szépséggel, olyan gyönyörű képeket elénk vetítve, amik egy életre rögzülnek, különösen a indító szerzeményt, a No I In Threesome-ot, vagy a Rest My Chemistry-t hallgatva.
