A Moving Units nem ismeretlen név a diszkópunk stílusban jártas arcoknak, a 2001-ben alakult együttes szép reményekkel indult útnak, hogy aztán egy 2004-es, némileg elkésett debütáló albumot követően szépen eltűnjenek a szürke ködben. Az idei, mondhatni váratlan visszatérést meglepő mód a főleg darkelectro előadókat futtató Metropolis Records egyengeti, az eredmény pedig hallgatható ideig-óráig, nagy kár viszont, hogy nem igazán emlékezetes, pláne nem előremutató.
Pedig a californiai székhelyű Moving Units – kezdetben három fővel -, a new yorki diszkópunk színtér egyik legnagyobbja lehetett volna, hiszen előbb játszotta ezt a harsány postpunk stílust, mint a hamar kult státuszba jutó The Rapture. Ez utóbbi az Echoes című albummal biztosította magának a világhírnevet (a House Of Jealous Lovers című nóta pedig stílust definiáló track), ahhoz képest a Moving Units debütáló lemeze, az egyébként tisztességesen megírt Dangerous Dreams csak elkésni tudott 2004-ben. A kifejezetten diszkós albumról még sláger is származott, a Between Us & Them gyakori szereplő volt a táncparketten, még nálunk, Európában is. Aztán jött a három évig tartó nagy semmi, közben a stílus olyan neveket termelt ki magából, mint a pszichedélia irányába elmozdult !!!, vagy a színteret előtte produceri tevékenységgel támogató, ma totál megkerülhetetlen LCD Soundsystem. Tudtommal a harmadik hullámot éljük meg épp, ebbe a felpörgött környezetbe tért vissza a Moving Units. Már négyen vannak, mögöttük pedig az undergroundnál is undergoundabb Metropolis, amely eleddig nem próbálkozott hasonló bandák felfuttatásával.
A Moving Units előtt két út állt alapvetően: vagy meglovagolja a napjainkban burjánzó nu rave-divatot (amely alapvetően elég sokat köszönhet a diszkópunknak) vagy tartja magát korábbi önmagához, és lényegi vonásait jól kihangsúlyozva tör előre. Nos, a banda ehelyett szépen visszakanyarodott a dancepunk, indie-new wave gyökereihez, és végrehajtotta ezek 50-50%-os fúzióját, vastagon nyakon öntve cipőbámuló melankóliával.
Az egész albumon érezni ugyanis a frontember (amikor hárman voltak ő gitározott is végig) abbéli törekvését, hogy maga köré gyűjtse a szomorkodó kislányokat és ő legyen a shoegazer-indie(-emo) közeg új, szomorú-dekadens prófétája. Blake Miller (micsoda név!) hanghordozása, témái, tempója, mozgása mind-mind ezt a képzetet erősítik bennem. A lemez ennélfogva még a táncosnak szánt tételek (amik egyébként többségben vannak a lemezen) során sem engedi felszabadultan ugrálni hallgatóit, valahogy mindvégig jelen van egy szomorú felhő az egész produkción, hiányzik az a fajta hangos, színes, vad lendület, amiben pl. a már emlegetett Rapture nem szűkölködik. Személyiség kérdése, kinek mennyire jön ez be, úgyhogy a végleges megítéléshez rátérek a zeneiségre. E tekintetben az album egy jól megírt, elég egyenletes színvonalú, kevés kitörő csúcsponttal rendelkező alkotás. Első végighallgatás után nehéz volt emlékezetes számokat kiragadni: többségük moderáltan tempós darab, pontos, gyors váltásokat produkáló dobossal, klasszikus indie hangzású gitárral és persze Blake Miller szomorú énekével, amit nem túl karizmatikus módon, orrhangon tud előadni. A tempósabb dalok sora, mint már említettem volt, jó hosszú (1.-8. számig): van köztük jó kövér basszusokkal megtámogatott (Crash & Burn Victims), érzelmes indie sláger new wave szintivel (Paper Hearts), lötyögős dancepunk nóta (The Kids From Orange County), vagy éppen a táncos cinekkel teli, rádióbarát, mégis eléggé lehangoló Dark Walls. A Kings And Queen Of Nothing után jön viszont a nagy érzelmes kitárulkozás, az igazán szomorú lira, amit Blake egy szál gitár kíséretében sírdogál el (Hearts Departed). Az eredmény hátborzongató vagy esszenciális, attól függ, a zsebkendő melyik végén vagyunk épp, de a többséget inkább elriasztja majd.
Egy “inspiráció nélküli színtérnek” szánja ezt a lemezt a banda, amely akkor kíván britpop köntösbe varrt, korai Cure-os szomorkodást reprodukálni, amikor a kapcsolódó színterek fiataljai nu rave-mámorban fetrengenek. Hiába firkantották fel a csinos szójátékot a borítóra albumcímként, a dalokból sajnos hiányzik az isteni szikra, amivel még ebben a felállásban is a csúcsra lehetne jutni. Azt nem mondom, hogy nem fogják sokan kedvelni őket, azt viszont igen, hogy már megint elkéstek, ezúttal 2-3 évnél jóval, jóval többet.
SUMMA: 3,5 / 5
