A hétvége nekem csütörtökön kezdődött: háromnapos buliturném élménybeszámolóját olvashatjátok a tovább mögött. Három eltérő stílusú helyszín, három eltérő közeg, három társaság, és persze három hajnalban hazaérkezés. Hogy jó volt-e? Mindjárt megmondom.
Először is: a Kistehén Tánczenekar kellemes csalódás volt. Meg voltam arról győződve ugyanis, hogy az egész nem más, mint a globalizációt kísérő hagyományőrző hangulatot kiszolgáló, kvázi-bölcsészekre targetált rém gagyi médiahack. A Kistehétől már a Szigeten sikítva bőgtem, annyira idegesített, a gerappát úgysem überelheti semmi. Ehhez képest történt az alábbi.
A 21 órára behirdetett kezdés után negyed órával rémisztően kongott az ürességtől a Kulti. A helyre jellemző italakció ezúttal az Unicum Next-re volt érvényes, egyet fizet, hármat kap formájában. Gyorsan fizettünk kettőt négyünkre, igaz, alapból ilyen piát nem vennénk magunkhoz, akkor sem, ha egyikünk masszív unicumos, de az ugye más tészta. Úgy tíz óra felé már észrevehető volt a közönség, a poszt-felsőoktatás generáció képviseltette magát főleg, ami némileg meglepett. 22 óra után húsz perccel aztán rázendített a banda, a nagyterem pedig szellősen megtelt úgy háromnegyedig. Ez két dolgot jelentett: nem voltak sokan, cserébe viszont bőven volt hely táncolni. Mert hát valljuk be, mi másról is szólna a Kistehén, mint a város bűzébe elhozott vidéki (etno-hun, haha) carpe diem-ről és dínomdánomról. Ebben pedig kifejezetten jók voltak, még engem is egyből táncra penderítettek, a nagy szkeptikust. Innentől kezdve másfél órán át csak az ugrálás, a körtánc, meg az összeborulás volt a program, mindenki ujjongott. Sikerrel vetkőzhetett hát ki magából minden szálegyenes gerincű bölcsészféle, meg a többiek. A banda élőben egészen szimpatikus, vegyes korosztályú csapat, egyöntetűen pozitív energiákkal tele, akik csak szórakoztatni akarnak, semmi mást. A dalok szinte csak a dugásról, meg a nőkről szólnak, ami teljesen rendben van ebben a közegben, de tudvalevő a népdalaink jelentős része sem szól másról. Nagyon okosan a legvégére, a ráadásra hagyták a Szájbergyereket, amit ebben az országban senkinek nem kell bemutatni, ez pedig szép teljesítmény. Teljesen leizzadtunk a végére, a koncertet fél óra átszerelés után követő breakbeat-re viszont alig másfél tucat ember maradt csupán, töküres teremnek játszani elhivatott DJ-nek sem lehet jó mulatság.
A péntek esti program igazából csak az esti céges, karácsonyinak hazudott bulin dőlt el. A rém unalmas maszkabálból Árpi mentett ki, aki röntön fel is vetette a Gumipop buli ötletét. Új helyszínen, az ún. Kamrában volt, ha jól emlékszem a Lőrinzc Pap téren, de az biztos, hogy a Darshan mellett. Jó korán, tíz körül érkeztünk meg, ekkor még alig voltak lent, viszont volt időnk felmérmi a tetthelyet. Nos, a Kamra inkább étterem, de maximum beülős kocsma, ahol igazi, tombolós gumipop bulit nem lehet tartani. Az előtérben, a pulttal szemben még javában vacsoráztak a vendégek, a sültkrumpli, a pörkölt, és egyéb, zsíros húsok illatát csak elsőre volt nehéz megszokni (nem terveztük, hogy enni fogunk és nagy nehézségek árán, de sikerült ezt batartani). A vodkanarancs akciós volt, úgyhogy szépen fogyott, a várakozás idejét pedig kézfogásokkal (tök új arc lévén nem ismertem ott senkit) és fényképnézegetéssel sikerült elütni. Elég illusztris közeg volt jelen egyébként, Moog-ostul, Amber Smith-estül, Inkei Bencéstül, valamint megannyi más együttes, kiadó és szervező arc jelenlétével. A kevés promócióval hirdetett buli aztán szépen lassan megtelt fiatal és szép frizurájú tömeggel, bár a sok ülőhely miatt még mindig inkább lakodalmi, mint diszkópunk hangulat uralkodott. A pultból jó zenék szóltak amúgy, szépen végigment a setlist a régi és aktuális indie, new wave, postpunk zenéken, ahogy azt kell. Joy Division-től a Horrors-ig bezárólag, az indie és a dark közeg közös nevezőiből még a Cure is megszólalt. Ekkor már állni nem lehetett egészségesen a tömegtől, táncolni meg alig volt hely, én meg egy óra körül végzetesen elfáradtam. Kedvenc Pixies számom (Monkey Gone To Heaven) kísérte kivonulásom, de legalább néhány fénykép segítségével sikerült lelepleznem a Moving Units frontmeberét pár kompetens arcnak, akikkel jókat derültünk annak szánalmas karakterén. A következő Gumipop már más helyszínen lesz (dec 26, Trafó, ha jól tudom), ott garantáltan jobb körülmények lesznek.
Szombatra maradt a legnagyobbnak ígérkező mulatság, bár a Cinetrip kihagyása némileg lefelé görbítette az ajkam a nap elején. Utólag hallottam, hogy alsó hangon is másfél, de inkább két órát kellett jeggyel sorban állni a kabinokhoz, ez pedig elég hatékonyan szegi az ember kedvét. Na ja, négy éve is ugyanez volt, de a sorbanállás az sorbanállás, magyar ember azt meg nem szereti. Ha nagyon akartam volna, azért elmehettem volna, hiszen tízezerért árulták a jegyeket a bejáratnál és tudom, hogy sok külföldi ezekre utazott, mivel normál csatornákon már nem lehetett beszerezni azokat.
De amint a címből is kiviláglik, nem ott játam, hanem a Merlinben, Mr. Oizo műsorán. A Merlin, amely pillanatok alatt übertrendi hely lett a(z igazán) fiatalok körében, most sem hazudtolta meg önmagát: tinédzserkorú srácok és lányok, vagy hétszázan ostromolták a színház-klubot, ami alapvetően nem arra lett felkészítve, hogy valóságos roham érje a ruhatárat és a wc-ket. Mivel az emberek nagy hullámokban érkeztek, szinte folyamatosan, a férfi wc-nél is bosszantó sorok alakultak ki már az elején. Ez, meg a ruhatárnál való tökölés sokat elvett volna az estéből, ha Mr. Oizo nem lett volna olyan kiszámíthatóan zseniális. Az őt megelőző élődobos szettből csak az utolsó perceket volt szerencsém látni, így arról nem nyilatkoznék. Az F Comminucations nagy öregje viszont élvezettel tetszelgett szerepében és arcán fülig vigyorral küldte a jó zajos francia techno-t, ötvözve sok más stílussal, ügyesen lavírozva gyors és lassabb tételek között. Azt azért hozzátenném, hogy bizonyára van kishazánkban több olyan DJ is, aki hasonló összeállítást képes lett volna lezavarni, de nekik még nem csápolnak sikítozva a Flat Eric rajongók, (még cuki plüssfigurákat is láttam belőle, én meg Levi's farmerben voltam). A hangulat szó szerint óriási: a tömeg tombol, hömpölyög, Modszer bulicimborámmal, akivel alapvetően eléggé jól bírjuk az iramot, szinte észrevétlenül sodródtunk a terem első harmadából az utolsóig az eltelt kb. két és fél óra alatt. Az izzadt és tömött nagyteremben mindenki őrjöngött, mi pedig elővettük leghülyébb énünket és az egész közeget parodizálva lettünk a körzet feltűnőbb párosainak egyike. Megvolt minden igaztrú partymozdulat: az egyet jobbra-egyet balra, a csücsörítés, a huhogás, az integetés, a csápolás, a villámpogó, az egymás arcába ordítás, Justice alatt mutatóujjakkal keresztet formázás, a kikacsintgatások, de a szokásosnál háromszor lassabb, illetve háromszor gyorsabb táncolás is. Ha lett volna ásványvizünk, magam fröccsentettem volna bele a lányok dekoltázsába, meg a távolabb tombolók hajába. Végül talpig izzadtan szédültünk ki úgy fél három felé, pedig még bőven tartott a buli, aminek utolsó harmadában még gitártépés is volt. Oizo úr nagyon megdolgozott a pénzéért, bár soha ne legyen a miénknél hálátlanabb közönsége, ekkora rajongást nehéz lelohasztani bármivel is. Még egy mondatot a közönségről: tudom, hogy a feketeruhás femme fatale stílus eléggé divatos mostanság, de ennyire nagy koncentrációra pont ebben a buliban nem számítottam. Őrjítően sokan voltak, szabványosított frizurával ugyan, de legalább csinosan. Kíváncsi vagyok, vajon meddig húzzák még ebben a szerepben.
