Egy évvel a hivatalos bemutató után végre nálunk is vetítik a mozikban Anton Corbijn első filmjét, amit nem másról, mint az ő első számú bálványáról, Ian Curtisről készített. A filmet Cannesban szépen kitüntették pár díjjal, Corbijn meg igazán híres fotós és kliprendező, akit elsősorban a Depeche Modehoz fűződő szoros viszonyáról ismerünk, de többek között a U2-nak is bedolgozott nem egyszer. A Controlt, mint JD rajongó készítette saját elhatározásból: ez, valamint elsőfilmes volta tulajdonképpen behatárolta a lehetőségeit, amiket filmjével nem is haladott meg egy pillanatra sem.
Ian Curtis nevét és hatását illik Peter Murphy (Bauhaus) mellé helyezni legalább. Ő volt a frontembere annak a post-punk együttesnek, a Joy Divisionnek, amelyre a mai napig hivatkozik kb mindenki, aki az indie, new-wave, dark, stb. szcénában mozog és alkot. Rettenetesen fiatalon, 23 évesen elkövetett öngyilkossága miatt egy igazi, modern tragikus hős, alternatív ikon. Ebből az alaphelyzetből még akár kultfilmet is lehetne csinálni, kár, hogy a Control nem lett az, sajnos. Erről elsősorban a fantáziátlan és szegényes forgatóköny tehet (amelynek az alapját az életrajzi adatokon, beszámolókon, emlékezéseken túl leginkább az özvegy, Deborah könyve szolgáltatta). Bosszantóan lineáris, egyszerű és minimalista. A sallangmentes, már-már dokumentarista hozzáállás bizonyára rendezői utasítás volt, ami alapjában véve nem baj. Anton tuti nem akart semmit belemesélni, csak megmutatni: a film ennélfogva jelenetek laza füzére, tuti beállításokat láthatunk szép sorjában. E beállításokból megtudhatjuk, hogy Ian egy nagyon szomorú gyerek, mint kiderül, epilepsziás, egy másik jelenet pedig megmutatja, milyen poszterek és könyvek figyelnek a srác szobájában (figyelem: ő ezeket szereti!). Ez a fura srác aztán frontembere lesz egy szárnyait bontogató együttesnek, amelyet egyedi színpadi stílusával és nem utolsósorban mély, nem kicsit apokaliptikus dalszövegeivel elindít a siker útján. A banda tehát egyre inkább felfut, jön az új nő (otthon meg ül az asszony a gyerekkel), nőnek az elvárások, a kettős életet Ian nem tudja feldolgozni, elveszíti a kontrolt a valóság felett, végül felköti magát, a film pedig itt véget is ér, ennyi.
A valóságos tartalmat jelenteni hivatott, belső leki tusákat, a szerelmeket (feleségével, majd egy belga csajjal), nagy találkozásokat (a banda tagjaival, a menedzserrel) mind-mind egy-egy jól beállított (csúnyábban: megcsinált) jelenetben láthatjuk. Bár a képi világ profi és szép (a 'szemcsés fekete-fehér' képi eljárás Antonra nagyon jellemző dolog), Anton nem tud kitörni a klipszemléletből, szépen egymásutánban jönnek a jelentblokkok, amiket simán le tud választani egymásról a néző. Dícséret jár viszont az arcok összeválogatásáért: amennyire fel tudtam mérni, az eredeti figurákhoz nagyon hasonlító színészeket sikerült bevonni a filmbe, Iant alakító Sam Riley játéka pedig kiemelkedik, bár a mezőny nem erős, illetve a film egyetlen nézőpontja végig őt követi. Legjobban a koncertjelenetek sikerültek: Riley teljes átéléssel utánozza Ian groteszk, epilepsziát imitáló (vagy éppen nem imitáló) színpadi mozgását, tekintete átszellemült és zavaros egyszerre. A rajongó néző itt úszik a boldogságban, végigfut az emberen a libabőr. Itt van egyben leginkább a film, akarom mondani, a jelenet.
A film bosszantó hibája viszont a katarzis hiánya, a banális és másodpercekre előre kiszámítható végkifejlet inkább gátja, mintsem katalizátora a drámának, mivel az nincs kellően előkészítve, egyszerűen csak megtörténik az öngyilkosság. A zene persze nagyon jó, a képek is azok minden sablonosságuk ellenére, csupán filmnek ez így kevés, sótlan, inkább egy Joy Division best of válogatás képi aláfestéssel, klasszul imitált koncertjelenetekkel, de a háttérről még mindig nem tudni meg szinte semmit, mivel felületesen dolgozza fel azt. Ian ennél jobbat és többet érdemelt volna.
