Többek közt a fenti instrumentum is megszólalt tegnap az Artemovszk 38 hajón az industrial egyik, máig aktív, legendás hírű együttesének előadásában. Blixáék produkcióját több oldalról megközelítve lehet értékelni: azok, akik láthatták az előző, szintén A38-as koncertet, többnyire gyengébbnek ítélték meg a mostanit. Azok, akik brutális agymosást vártak (mert bizonyosan voltak ilyenek), csalódottan távozhattak. Ám azok, akik egy: átlátják a zenészkollektíva életművét, és / vagy kettő: most voltak először EN koncerten, nos, ők biztosan pozitív élményekkel tértek haza.
Idegességgel vegyes izgatottsággal loholtam a hajó felé, mivel nem tudtam a 21 órás hivatalos kezdésre megérkezni, azt pedig tudtam, hogy az EN nem fog sokat késlekedni. 21:45-re sikerült megérkeznem, a hajó gyomra zsúfolásig tele volt már, szinte moccanni alig lehetett, a zenekar már javában játszott, Blixa fojtott hangon énekelt, a levegőt pedig áthatotta valami tömény, nehéz jelenlét. Színpaddal szemből nézve balközépen sikerült elhelyezkednem, közel a falhoz (végül a falnál), innen egész jól beláthattam az eseményt. Két dolog tűnt fel elsőre. Egy: az EN ezúttal nem zúzni fog, hanem inkább ambientes, hangulatfestő, érzékeny előadásmódban játszik, kevesebb fémmel és több szintetizátorral. Kettő: a közönséget úgy látszik ez megosztotta. Ugyan szinte mindenki kitartott végig (ami 23:45kor jött el), nem lehetett nem észrevenni az állandó csevegést, a zajongást hátul. Voltak, akik mattrészegen óbégattak baromságokat, illetve, nagy vagányt játszva magyarul sértegették a bandát, meg röhögtek össze-vissza. Csodálom, hogy nem tették ki ezeknek a szűrét, de ha ezt a speedupozó, bazmegelő, kurvajóvoltálozó csürhét leszámítjuk, viszonylag normális közeg volt jelen.
Ideje hát, hogy rátérjek az EN zenéjére, amely - egyszerre meglepő mód és mégis, számítani lehetett rá -, lassan hömpölygött a maga útján, az ütősszekcióval meg-megtörve, néha felgyorsítva, felerősítve, de leginkább felzaklatva. Az élményt többnyire tisztán, szépen, kellő erővel adta vissza az A38 hangtechnikája és hangmérnöke (e szakmáról mindig megfeledkeznek az emberek, pedig a jó technika is néma hozzáértő kezek nélkül - az ilyen jellegű előadások meg aztán igazi kihívást jelentenek és úgy isten igazából csakis világlegjobb és annál még eggyel jobb technikával érdemes megszólaltatni őket. Ezzel mondjuk nem kicsit áll szemben a pletyka, miszerint az együttes valósággal kiborult a rendelkezésre álló cuccoktól). A hangulat szinte végig nagyon komor és komoly volt, Blixa monológjai pedig még akkor is feltörték a lélek burkait, ha nem is értett belőle mindent a tisztelt publikum (német nyelvismeretem, már ami megmaradt, azért segített). Blixa egyébként elképesztően jó frontember benyomását keltette: teljes beleéléssel énekelt, vagy sikítozott hátborzongó hangon, ha pedig beszélt, az ember nem tudta levenni róla a szemét. A számok közötti szüneteket kitöltötte, még viccelődött is, illetve szorgalmasan reklámozta új kiadványaikat, amelyeket - és ezt mindig kiemelte -, meg lehetett vásárolni a merch pultban a koncert után, még az aktuális fellépés anyagát is. Volt, aki ezen jókat derült, engem nem zavart: az EN ugyanis kizárólag rajongói támogatásokból tartja fenn magát, minden egyes új kiadvány izzadságos munka és nagy anyagi áldozatok eredményeként jön létre. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a hangszerkészítést nem elsősorban anyagi okokra vezethetjük vissza. Egyszerű, mégis elképesztő kreativitást sugalló hangkeltő eszközöket fedeztem fel a színpadon (még fúrógép is volt), ezeket persze többnyire ütötték-vágták, egy esetben pedig döntötték: adott pillanatban egy halom alumíniumrudat öntöttek a padlóra vagy 2,5 méter magasból egy jókora billenthető edény segítségével, az esésből fakadó zörejek pedig, fura ezt leírni de, elhatottak a szívig. Azt hiszem, a szívhez szóló kifejezéssel írhatom le legpontosabban az egész performansz lényegét és hatását, a végére én egészen elérzékenyülve támaszkodtam a falnak, annyira átjött Blixa és csapata előadásmódja. Ekkor döbbentem rá arra is (újra csak), hogy az industrial nem (csak) a keménység zenéje, hanem a lehető legtörékenyebb dolgok egyike abban a hideg, kemény világban, amit - a maga módján - ellenpontozni igyekszik oly lázasan. Előkerültek új felvételek és nagyon régiek egyaránt, például egy 1982-es darab, amit, Blixa beszámolója szerint, mostanában találtak meg az archívumukban és komplett dalt csináltak belőle, amelyben régi önmagával beszélget. Kész dalt írtak abból az improvizációból is, ami még a múltkori A38-as fellépésen hangzott el, óriási katarzist okozva akkor is, most is. Kétszer volt ráadás, mindkettő szinte külön blokként, előadásként működött. Az első ráadást egy rendkívül szép darabbal indították, a színpadképet pedig rózsaszirmok szórásával tették teljessé. Utána vidámabb blokk következett, a zenészek itt már folyamatosan vigyorogtak egymásra és a közönségre. A második ráadás volt a legizgalmasabb: Blixa előrántott egy zsákot, amiben kártyák voltak (600 db?). A kártyákra különféle instrukciók voltak felírva (például hangszerek nevei, előadásmód megnevezése, stílus, illetve egyéb, önmagában értelmetlennek ható szavak is, például: zöldség). Ebből húzott mindenki hármat, aztán pár perc után nekiláttak imprózni közösen az utasítások szerint. Lehet, hogy önmagában, komolyan véve nem volt annyira zseniális az eredmény, de a teljesen összecserélt zenészek látványa és játéka rendkívül szórakoztató volt, a közönség végre nevetgélt és nagyon örült, akárcsak a zenészek. A végén mindenki felolvasta, mi volt a kártyáján, ezzel még nagyobb derültséget okozva. A zöldség kétszer került elő: először Blixa elmesélésében, amikor egy előző fellépés alkalmával a zöldségekhez kellett énekelnie, másodszor pedig ezen az estén, amikor is az áldozat a szintibillentyűk nyomkodása közben evett zöldséget, folyamatosan (hogy tényleg zöldséget-e azt a helyemről nem láttam, de a mozdulatsor megvolt). Végül, amint említettem volt, 23:45-kor véget ért a koncert, a közönség lágy hegedűszó kíséretében oszolhatott.
