Szimpatikus címe miatt már előre szívembe zártam, pedig még nem is hallottam belőle semmit. Aztán a lemez meghallgatása után nem hallottam semmit. A megszokottnál picit érdekesebb powernoise lemezról van szó, amin a tombolásra alkalmas tételeket atmoszférikus, mondhatni elgondolkodtató részek követik. Lehetne keményebb is, de azért bőven szerethető lett az album, amely a feltörekvő új ipari nemzedék egyik friss gyümölcse. Beleharapni a tovább megnyomásával lehet.
Az ESA az ún. powernoise stílus felől közelít, amely, akárcsak úgy általában a zajzenék, kísérleti zenék, meg a súlyosabb ambientek, az industrial új, korszerű formájának tekinthető. A kifejezés egyébként Raoul Roucka nevéhez fűződik. Ő és világlegjobbnője kedvese, Stereosister alkotja a Noisex nevű formációt, amely, meglepő módon, valami hasonló dolgot művel, ha épp színpadra lép. Korai lemezeit egyébként a zajzenék egyik német bástyája, az Ant-Zen adta ki, érdemes először ezt a kiadót meglesni az érdeklődőknek. A powernoise kifejezi a sítlus lényegét: a táncra tombolásra koncentráló, féktelen, minél hangosabb, de értelmes ritmusokba rendezett zajtömeget. A fémek rettenetes kattogásából-csikorgásából tánczenét gyártó stílus nyomokban emlékeztetheti a hallgatót például a HC-re, ám azzal ellentétben, semmi nevetséges vonás nincsen benne, szerintem. Az viszont áll, hogy a zajzenék közül vannak nála sokkal komplexebbek, meg súlyosabbak is. Csak azokra nem táncolni szoktak az emberek.
Az ESA (kibontva végre: Electronic Substance Abuse) a pofátlanul fiatal (én is idősebb vagyok már ezeknél) és kérlelhetetlenül dühös, új ipari generáció tagja. Abba itt és most nem megyek bele, hogy vajon mennyire helyes dolog, ami a színtéren mostanában történik, de kétségtelen, hogy muszáj odafigyelni az új fejleményekre. Az új generáció egyik prominens kiadója, az amerikai székhelyű Hive Records futtatja a bandát. Ez a kiadó meg azért fontos ma, mivel innen jött az a Prometheus Burning, amely egy csapásra felkavarta az ipari-darkelectro színtér állóvizét, Beyond Repair című lemezével még a 2006-os esztendőben és ez még akkor is így van, ha én történetesen azt gondolom, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ugyanígy a Hive a felelős a társainál kicsit lazább, electros vonalat képviselő Memmaker, valamint a törtebb ütemekre specializálódott Autoclav1.1 felszínre hozásáért is (róluk szerintem még ejtek pár szót a későbbiekben). Ezt a kitérőt azért tettem, hogy felvázoljam, milyen közegből érkezik az ESA. Ez a második nagylemeze ritmikus zajzene témában és kevesen tudják, de készített egy minimal-ambient lemezt is, amelyet csak és kizárólag a Standard Klik Music netlabelen keresztül lehetett elérni (ha ide nyomtok lejön a cucc, legálisan, ingyen). Az ESA egyébként Jamie Blacker projektje, alkalomadtán pedig kettő, push-up melltartóval és piercing implatok hadával felturbózott cyberribanc kíséri.
A How Pure Would Your Utopia Be? valamivel több, mint aminek első hallásra tűnik. Nem öntörvényű, partyorientált zajlemez, konkrét koncepció, vagy ha úgy tetszik, történet mentén halad. Hőseink elég fiatalok még, úgyhogy a koncepció jelen esetben a Paradicsomból való kiűzetés elég sokszor körbejárt témáját jelenti, de mivel sem ők, sem pedig a hallgatóság nagy része valószínűleg nem vallásfilozófusi minőségben szereti jól kitombolni magát, ennyi bőven elég. Amiben viszont teljesen vállalhatót szállít a lemez, az igazából a lényeg, a zenei megvalósítás.
A bevezetőnek szánt monológ és az apró lépésekben felerősödő zene, bár ismerős technika, itt működik és szinte már érezni a brutális lüktetést, ami a kicsit Combichristos Your Blood Is My Bloodban teljesedik ki. Ezzel a számmal jelentkezik be az album egyik arca, a kőkemény, egyenes, falrobbantó dinamikájú, táncra tervezett zajtömeg. Elég direkt az album hozzáállása ezen a téren, pontosan ilyen zenékre lehet ordítva tombolni egy leharcolt gyárépületben, vagy éppen egy repülőgép hangárban rendezett buliban, behunyt szemet is bántó sroboszkópfény mellett. Többszöri meghallgatás után az embernek más is feltűnik: a brutális alapok ellenére is leheletfinom, mondhatni elegáns dalvezetés. Mindig történik valami az adott számban és a többnyire frontális támadást jelentő darabok tulajdonképpen szépen építkeznek egyre feljebb. Erre jó példa még a Paradise Inside / Punishment Defined, ahol csilingeléstől jutunk el a metálgitárig, miközben alapvetően jól megdolgozza az ember hallójáratait a sok extra dob és fém, zseniális munka, nagyon nehéz lejönni róla. Vokál egyébként nincs sok az albumon, ahol viszont van, egyáltalán nem zavaró, sőt, amikor nő szólal meg, azzal sokat javul a dögösség-faktor. A hatodik számtól – Absolute Utero – az album szépen átvezeti hallgatóját az ambienthez (és az industrialhoz) közelebb álló feléhez. Remek hangulatfestő tételek jönnek egymás után szépen, amelyek közül is kiemelkedően jó lett a címadó, amelyben a nagy kérdést szexi női hang teszi fel, bárcsak újra így szólna a Pzychobitch, de ő, mint tudjuk, átment rózsaszínbe. Szívem szerint én itt már be is fejeztem volna az albumot, bár az utána következő három szám sem rossz, sőt. A Randomly Selected Drawbacks Of The Human Condition címűben jó sok fémet vernek egymáshoz, a szám közpe tájékán pedig szintetizátor lép be, így lesz az album egyik gyöngyszeme, míg az Intense Deceit And A Thousand Empty Promises a monumentális megszólalásával szerez majd rajongókat. A vége zavarbaejtő lett: igazi, ellazítós ambient muzsika szól, mialatt egy ifjú lány mond felettünk szigorú ítéletet, aztán gyermekmondóka visszhangzik a térben, végül az utólsó fél percben váratlanul felpörög a szám, felrántja a hallgatót a csúcsra, aztán magára hagyja, visszazuhanni.
Kellemes csalódás lett számomra a How Pure…, ügyesen ötvöz stílusokat egy albumon, szépen szól, kisebb térélményt is nyújt. Azért hozzáteszem, hogy az ESA mindösszesen még ott tart, hogy tökélyre fejlesztette a powernoise alapvető megoldásait, illetve szépen belevitte az ambientet a képbe. Ám de biológiai okokból kifolyólag is bőven van még ideje igazán újat, nagyot alkotni. Ha így nézzük, lazán megérdemel négy pontot az album.
SUMMA: 4/5
