Érezhető hype gyűlt már Parov Stelar neve köré, úgyhogy nem hagyhattam ki ezt a fellépést. A jegyek persze koncert előtt elfogytak. Egyébként csütörtökön gond nélkül lehetett belépőt vásárolni, akit péntek éjjel ért a "nem mehetek be" drámai felismerése, az tényleg csak magának köszönheti, hiszen így mennek a dolgok minden erősnek ígérkező A38-as koncertnél. Biztos vagyok benne, hogy a többség nagyon élvezte, amit látott-hallott, a hangulattal egy pillanatig nem volt gond (a csatolt videók mindent elárulnak). Viszont sok-sok koncertlátogatás után elmondhatom, hogy egy fellépés igazi mérlegét nem a tetthelyen kell felállítani, hanem másnap. Mert ami akkor felszínre jön, az a maradandó, kendőzetlen benyomás.
Ebből már tudhatja mindenki: nem fogok himnuszokat zengeni a produkcióról, nincs miért. A promo cd-ket szétszóró - "még van hat(!) kérdésem!" - kvízjáték után, 11 körül startolt a dolog, örömujjongás jött mindenhonnan, a tánc azonnal beindult. Ez örömzene, hallottam balról és ebben teljesen igazat adok. Azt is biztosan tudom, hogy voltak, akiket meglepett az energikus tálalás, hiszen a korábbi lemezeken hallható darabok sokkal visszafogottabbak. De ez itt egy koncert, azon meg bulizni illik. De mégis, már az indításnál éreztem legbelül, hogy nem igazán stimmelt a történet.
Technikai részletekre nagyon ügyelő cimborám például kb. az első szám után simán rámondta a "kurvára pontatlanok"-ot a produkcióra, pedig ő nagyon kedveli őket. Innentől kedzve akár be is fejezhetném, hiszen a pontatlanság testvérek között is a jazz halála. Még jó, hogy Parov Stelar nem jazz-t játszik, hanem amolyan jazz-es, paneles, elektonikus izét (ha ez a nu-jazz, akkor azt), főleg új albumán, amiért a trendi, félművelt fiatalok lazán eljátsszák a svájcisapkás jazzrajongót egy menő klubban. Ez még akkor is így van, ha Parov Stelar alapvetően jókékony hatását, tudniillik, hogy megkedvelteti a műfajt a srácokkal, szem előtt tartom.
Ettől függetlenül szépen haladt a koncerthangulat előre, a tömeg nagyon ugrált, a kivetítőn semmitmondó film-noir panelek váltották egymást. Néha viszont Eva Klampfer, az énekesnő (aki egyébként magávalragadó személyiség: ha mosolyog, akkor nagyon szépen csinálja, kedvesen táncol, csörgőzik, gesztikulál és nem utolsó sorban, énekel), feltűnően tanácstalanul (kedvtelenül?) hátra-hátranézett főnökére. Ilyenkor sajnos nem lehetett nem észrevenni az üresjáratokat. Azt egyébként mindig is tudtam, hogy a fúvós hangszerek - főleg a szaxofon -, zseniális dolgok, hiszen szó szerint és a legszebb átvitt értelemben is belülről fakadó energiákat alakítnak hanggá, dallammá. Nos, ha nem lett volna Marcus Ecklmayr és az ő szaxofonja, valószínüleg gyorsan nevetség tárgyává válhatott volna az egész koncert, szépen elvitte hátán az estét (lásd a videót a Kisskiss című nótáról).
Aztán kb. a negyvenedik percnél Eva hirtelen közölte a feltüzelt közönséggel: ez az utolsó szám, technikai parák vannak, nem folytatjuk - hatásszünet - na jó, megpróbáljuk előadni a következő számot, hátha, esetleg. Először ezen döbbentem le, aztán meg a közönség nulla reakcióján. Semmi fütyülés, semmi sajnálkozás. A magyar közönség legendás szervilizmusa, vagy a tömeg együttes, totális megkészültsége volt-e az ok, nem tudom. De technikai parákra hivatkozni egy ennyire sokat látott, Nyugat-Európában is emlegetett klubbal kapcsolatban, mint az A38, valahogy nem hihető számomra. Elég sok fellépést láttam már e hajón a legkülönfélébb stílusokban ahhoz, hogy tudjam, ha voltak is bajok, nem voltak kezelhetetlenek. Nagyon kívácsi vagyok, mi lehetett a háttérben valójában - az is lehet, hogy Parov Stelar pont egy grammal többet szívott a kelleténél. Innentől kezdve Eva minden dalok közti szünetben előjött ezzel a szöveggel. Ha ez pusztán közönséget hergelő trükk volt, akkor ez bizony annak leggázabb, legócskább verziója, amely amatőrök között sem dívik régóta.
Végül éjfélkor, ha jól emlékszem az On My Way Now után - ami el kell ismerni, szépen magába olvasztotta a jó pillanatokat - nagyon gyorsan leviharzott a banda, egy "azért vegyétek meg új lemezünket" című szólamot elpuffogtatva búcsúzóul. Parov Stelar maradt a pultban, aztán gyorsan segítségére sietett Just Banks. A szettet a beígért electro és minimál fémjelezte, ami teljesen jó dolog, de hogy minőségi keverés itt nem volt, az tuti. Parov Stelar teljesen dekoncentrált volt, nagy hírét aláásó, felesleges hülyéskedést produkált, és ebben Just Banks is alaposan partnere volt. Az elviselhetetlenség határát súroló tömeg hamar a felére-harmadára fogyott, ezen a ponton léptem le én is.
Viszont itt emelném ki az előzenekar Barabás Lőrinc Ekletric példás helytállását: a teljesen szalonképes, dub-os, hip-hop-os, reggae-s fűszerezésű jazz sikerrel korbácsolta fel a hangulatot, abszolút szimpatikus játékkal és hozzáállással! De mindezek biztos tudtában is felteszem a nem költői kérdést: valóban ért-e az egész műsor, mondjuk, 1500 forintnál többet?
