Legutóbb 2005-ben voltam kint a Szigeten, az egy év kihagyás - de jól is tettem! - után benéztem két nap erejéig. Hát ilyen volt.
Jól indult az este, a buszon összefutottam egy új ismerőssel, akivel kellemesen végigdumáltuk a Sziget felé vezető utat, gyorsan megtaláltam régi jó cimboráimat is, valamint benéztem a Saturn instant-lemezboltjába, ahonnan a Chemical Brothers új lemezével (We Are The Night) távoztam. Ugyan süt a lemezről, hogy tuti recept alapján, laboratóriumi körülmények között előállított, borzasztó steril anyagról van szó, mindazonáltal számomra mégis sokkal vállalhatóbb, mint a Push The Button. Kétezer forintot még a hülyének is megér, basszus.
Utána nem sokkal csatlakoztam a társaságomhoz, amelynek élén Lupy, hallgatva az ajánlásokra, echte zöld gumicsizmát húzott, így őt aztán semennyire sem zavarta az a sártenger, ami szépen darabolta a nagyszínpad előtt NIN-re gyülekező tömeget. Mert hogy tuti nem Lovasiék miatt mentek, az biztos. Én sosem szerettem a Kispált, de azt tudtam jól, hogy ez a zene kb. akkor volt menő, amikor én gimnazista voltam, vagyis úgy 7-10 éve. Azóta csak egy önmagát ismétlő, unalmas valami, ami két szám után már semmi újat nem nyújt. Én sajnálom a legjobban, tényleg.
E második nap volt egyébként idei Sziget értelme számomra és meglepő lesz, de nem a NIN miatt. Ott voltam egyébként, végighallgattam-topogtam a kétségtelenül vérprofi műsort, Trent meghatódottságának örültem, a nin-com-ra kitett HVG borítónak szintén, Skinny Puppy-t ennyi embernek emlegetni jóság (remélem lesz, aki emiatt néz utána, mi is az), mégis, legbelül finoman jelezte a hatodik érzékem, hogy valami mégis hiányzik. Idén másodszorra láttam a bandát, a bécsi fellépés sokkal minimálabb lehetőségeivel és megoldásaival együtt sem volt rossz, ez most annál sokkal erősebb lett, de valahogy az az érzésem Trent bácsi aktuális állapotát elnézve, hogy az igazi, átütő erejű spiritusz nem volt jelen, sem akkor, sem most. Egyedül a Hurt zongorabillentyűinél lehetett tapinthatóan érezni, hogy történik valami. Hiába, jól érezni, hogy mi az, ami Trent Reznor számára még mindig aktuális, őszinte és erős. A többi csak dal volt csupán, de a Hurt, az maga volt a fájó emberi gyarlóság és sérülékenység, az az állapot, amivel mindenki tud azonosulni. Még nekem is sikerült ez, enyhe szorítást éreztem a torkomban és a mellkasomban, tőlem jobbra fejmagasságban már égett az öngyújtó, az eső csak szemerkélt, dermedt csend honolt, aztán a csendből szépen lassan kiszűrődött a sokaság éneke, ami az énekest követte szorosan. Egy drámai pillanat, amiért már érdemes volt kimenni.
Ezután lelki lejtmenet jött, mivel váratlan találkozásokat éltem meg, azokból következően pedig annak a tudatát, hogy vannak, akiknek már szinte semmit nem jelentek. Olyanok, akik régebben barátjuknak, haverjuknak, egyébnek hívtak engem. Hát aznap éjjel elég sok kérdésemre gyors és sokkoló választ kaptam. Az eredmény több, mint egy órás tétlen bolyongás az Aréna előtt: eredeti társaságom, akikkel jöttem, leragadtak a sziget másik végében, akire vártam, nem jött, és akkor egyszeriben nagyon-nagyon egyedül éreztem magam. Egyszemélyes pokol, amin már csak egy kiadós Motor koncert segíthetett.
Az a brit Motor, amiről az Exit magazin nagy titokzatosan annyit jegyzett meg, hogy "nagyon fontos rájuk alaposan odafigyelni" (ez milyen mondat már, basszus), kraftwerki alapokon nyugvó, de annál gyorsabb és nyersebb, erőteljesebb zajtechnót tol. Olyan igazi, ezres tömegekből pillanatok alatt robotot varázsoló technót, amely új, sorban második lemezükön némi bohém éllel is gazdagodott, egyébként meg úgy szól, mintha járómotort hallgatnánk órákon át. Elég gyorsan befurakodtam magam előre, jóval szellősebben álltak most bent az emberek, mint csütörtökön. Talán azért, mert hazánkban még nagyon kevesen ismerik a bandát. Többen megkérdezték tőlem tánc közben - külföldiek -, hogy tulajdonképpen mi szól a színpadon. Előtte-utána tomboltak, mintha a kedvencük szólna. Tulajdonképpen azt vettem észre, maga a közönség is meglepődött, mennyire hatásos a Motor egyszerű, de brutálisan nyers formulája, a mára megkopott dicsőségű 4/4 ott és akkor visszanyerte tekintélyét és egybeforrasztotta a felkészületlen, izzadt tömeget. Én ezt láttam elölről, amikor körbefordultam figyelni az emberek reakcióit erre az őrületre, ami idei nagy kedvencemmé vált az elmúlt hónapokban. Minden feszültség és fájdalom lement rólam, csak az elégedett vigyor maradt. Kár, hogy csak ötven percet kaptak. Ám alig, hogy véget ért a koncert, jött a techno isten Dave Clarke és akkorát odavágott izomból, hogy az Aréna népe máig emlegeti. Valami elképesztő az az ember, egy vadállat, aki miatt még legalább fél órát rá kellett táncolnom a tervezettre (vártak már a leszakadt cimborák).
Utána csatlakoztam a már emlegetett cimborákhoz ismét, aztán tettünk pár tiszteletkört, érintve a Pesti Est szinpadot (épp indie buli volt, egyébként meg Boys Don't Cry a Curetól), később a HVG kocsmát - itt óriasi hangulat fogadott, meg egy kör ingyenpálesz. Ekkor jöttem rá, hogy igazából kurvára le kéne jönni a koncertlátogatósdiról: csak ki kell menni és jól magunkba szívni a 60-70% külföldit, a reklámokat, a promóciós öngyújtók szagát használat közben, a flörtölés pillantásait, a vizezett sört és persze az út porát-sarát.
Jövőre ugyanitt. Kurvára leszarom egyébként a siránkozó vélekedéseket, ilyen móka csak egyszer van egy évben, tessék a legtöbbet kihozni belőle, mert igazából önmagunkon múlik (ahogy minden más).
