November elején jelent meg a dubstep-et tulajdonképpen a térképre felhelyező Burial második LP-je. Valahogyan érthetetlen számomra mindenféle hype és őrület, a Burial azonos című (vagy cím nélküli) bemutatkozó lemezét követő kitörő rajongás is óvatosságra intett. Az új album megjelenése - és kedvező fogadtatása - adta meg a végső lökést, csak meghallgattam végül. Nem bántam meg.
Nem egy (eléggé híres, nem magyar) zenész szájából hallottam, hogy London már inkább unalmas, mintsem pezsgő és innovatív közeg Európában - ezt még mindig Berlinre és Barcelonára mondják, például. Ennek fényében kifejezettem érdekesnek hat a pont onnan eredeztethető dubstep-jelenség. A megnevezéssel jó darabig nem tudtam mit kezdeni, hiszen a dub nem feltétlenül tempós, táncolható dolog, ellenben a 'step' a D&B világából jön, és nem egyszer könyörtelennek bizonyul a tánctéren (lásd pl. techstep, darkstep, hardstep, stb). Aztán olyanokat hallottam-olvastam, hogy a Burial ugyan bebizonyította, hogy a stílus megérett a nagylemez formátumra, mégsem tekinthető esszenciális, klubbarát dubstepnek, az még mindig a londoni bulikon létezik igazán. Mondanom sem kell, még kíváncsibb lettem.
Életreszóló utazásból vissztérve, a szokásosnál is szürkébb hétköznapok szorításában talált rám a lemez, ami egyébként nem éppen vidám darab. A szépen megírt melankólia egyébként nálam nem szokott mély traumát okozni (elég ránézni zenei hátteremre), sőt, sok esetben erőre kapok tőle, de legalábbis elmozdulok a nullpontról egy magasabb, spirituálisabb szintre. Az Untrue pontosan ezt nyújtja számomra. A dalokat hallgatva kezdett értelmet nyerni a dubstep fogalma, pedig ez még mindig nem való tánctérre. Annál inkább üres, unalmas terek betöltésére. A pincemély basszusok, a tört ütemek óramű-pontos monotonitása, az érzelemgazdag vokálminták, atmoszférikus hangminták, háttérdallamok összetett varázsa percek alatt működni kezd. Első hallgatásra szinte alig érzékeltem a számok váltakozását, annyira egybeforrt minden a lemezen. Ilyenkor az ember szinte mindig az egyhangú, unalmas, monoton jelzőket veszi elő, de az Unture esetében hiba lenne ezeket alkalmazni. A lemez ugyanis tényleg baromira egyben van. Ez egy tizenhárom számos trip, London füstös-mocskos külvárosáról, a bevándorlók lakta gettók mélyéről, graffiti-vel telfújt elővárosi vonatok romos útjáról, a kilátástalanság mélyén pislákoló remény küzdelméről, valamint a szépség újrafelfedezéséről. Sötét és mély utazás, amely egyeseket azért nyomaszthat.
Azt mondják, alig tartalmaz újdonságot az előző lemezhez képest. Ezzel nehéz vitatkozni (azt is meghallgattam), de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sok új apróság van elrejtve az ütemek mögött. Az eredmény egy kiforrottabb, egységesebb, kifinomultabb album, amit talán befogadni is könnyebb. Alkotójáról még mindig semmi konkrétumot nem tudni azon kívül, hogy szívügye az underground és annak hitelessége. Kajánul megjegyzem itt: nagyot röhögnék, ha kiderülne, hogy nem egy londoni dubstep kiadó, DJ, vagy csoportosulás áll a produkció mögött, hanem mondjuk egy elég élénk fantáziájú, mély empátiával rendelkező srác (leány?) a világ másik végéről (globális, internet-alapú világban élünk, ugye). De hanyagolom a fantáziám eleresztését, inkább nyugodt szívvel ajánlom az anyagot az elektronikus zene kedvelőinek!
SUMMA: 4/5
