Szerda estére eredetileg Palotai-féle Rewind-re mentem volna le a cimborákkal, de aztán a hozzánk képest is fiatalnak számító, 22 éves átlagéletkorú magyar válogatott akkorát alakított, hogy már nem volt szükség semmiféle extra bulira. 3-1 arányban verték az olasz bagázst, azt, amelyik épp az aktuális világbajnok. Nem vagyok egy futballbolond, de ennek emléket kellett itt állítanom.
A futball és köztem húzúdó szakadékot egyedül a minőségi tétmeccsek (EB, VB, na meg ha hollandok játszanak) képesek csak némileg csökkenteni, illetve az olyan magyar sportdiplomáciai események, mint a tegnapi olasz-magyar meccs, még ha pusztán barátságos is. Azért annyira nem életidegen tőlem a téma, hiszen a hét évvel ezelőtti, 2-2-re végződött, Népstadionos találkozót személyesen a helyszínen élhettem át barátaimmal. Velük együtt izgultam végig ezt a mérkőzést is, igaz csak tévén. Persze folyt a bor, kóstolgattunk lengyel sörkülönlegességeket, illetve mi mással is üthettük volna el gyomrunkat e nemes alkalommal, mint pepperonis pizzával. A vidám alaphagulatról meg az RTL klub közvetítése gondoskodott (a címben szereplő kifejezést is ők bakizták be), mellőzhető szakkommentátorostul és láthatóan részeg, de legalábbis látványos koncentrációs zavarokkal küzködő Gyulai Balázsostul, aki a félidőben lezajlott interjúztatás során alakított igazán mulatságosat, elég volt csak a szemét figyelni. Várhidi Péter, a magyar szövetségi kapitány volt még igazi kameraarc a nyolcvanas évekből, pláne, ha az olasz kispad orvosával vetettük össze, akin elegáns, sötét öltöny feszült. Őt annyiszor mutatták egyébként, hogy aki nem volt képben, simán hihette róla, hogy ő az olasz oldal feje.
Magához a meccshez nem fűztem sok reményt, bár azzal tisztában voltam, hogy a magyar válogatott a tét nélküli, barátságos meccseken a leghatékonyabb, legfőképp talán azért, mert erőnlétileg nem bírja a tartós, sorozatos, egyre komolyabb megterhelést. Ennek fényében vicces volt hallani az olaszok - magyar erőnléttől tartó - nyilatkozatait, pláne olyanoktól akik mégiscsak világbajnokok. Ilyen helyzetben a szenzon nemlétére hivatkozi nettó mediterrán lustaság, amitől eleve ökölbe szorul a kezem, pláne tudva, hogy ezek a jóvágású kékruhások annyi pénzt emésztenek fel, amennyit magyar játékos soha nem fog látni és akik mellesleg azért kapják ezt a kibaszott sok lóvét, mert profik. A profik meg, ugye, bármikor képesek formába jönni egy kis edzés után. Úgy látszik az edzés ezúttal elmaradt.
Pedig az első félidő nem adott okot magyar örömre. A szembenálló felek teljesen hasonló "taktikai hadirenddel" aka felállással léptek a gyepre, csak két embert hagyva hátul. Az idő nagy részében az olaszoknál volt a labda, de mintha nem törődtek volna ezzel sem, támadtak azért, de eredménytelenül. A magyarok helyzetét az elpuskázott lehetőségek, illetve a pontatlan, merev passzok nehezítették. Egymást kóstolgató, viszont sokat rohangálós első félidő volt, az állás 0-0, itt kezdtem aggódni, vajon bírjuk-e még.
Aztán jött az a vérciki "gól" a második félidő elején, az a teljesen szerencsétlen eset, a kékek itt még nagyon örültek. Amire viszont számítani lehetett az a digók legtöbbször alkalmazott stratégiája, a nem gólra játszás, vagyis amikor megelégednek egygólos előnnyel. Aztán legnagyobb meglepetésemre ezt sem tudták megvalósítani: a vérszemet kapott magyar válogatott egyre keményebben ostromolta az olasz térfelet, mígnem egészen gyorsan sikerült egyenlítenie Juhász Rolandnak, a jobb felsőbe bele. Itt még kétesélyes volt minden, de már alig ültünk a foteleken. Az olaszok próbálkoztak, a magyarok általam eddig nem tapasztalt harci szellemmel és egyre pontosabb játékkal kontráztak, mígnem átvették a folyamatos kezdeményezést, nem hittük el, amit a képernyőn láttunk. A 11-es szinte égi rásegítés egy ilyen meccsen, Gera Zoltán szépen bevarrta amit kell. A kegyelemdöfést Gera rá jellemző okos és önzetlen passzal megindított labdája adta, amit végül Feczesin Róbert robbantott kapuba, ettől még az olaszonak is elállt a szava, mi csak egymas nyakába ugráltunk.
Abba most nem érdemes belemenni, hogy hosszútávon ez a siker jelent-e majd valamit az ezer és egy sebből vérző magyar labdarúgás számára, a lényeg itt az, hogy jött ez a fiatal csapat és egybeforrasztotta egy estére a magyarságot és kiállásával példát mutatott.
Buzsákí Ákos, Csizmadia Csaba, Dzsudzsák Balázs, Feczesin Róbert, Filkor Attila, Fülöp Márton, Gera Zoltán, Hajnal Tamás, Halmosi Péter, Juhász Roland, Leandro de Almeida, Priskin Tamás, Szélesi Zoltán, Tőzsér Dániel, Vanczák Vilmos, Vaskó Tamás, Vass Ádám, élükön Várhidi Péter - köszönjük!
